3. Fejezet: A fájdalom kezdetét veszi

Ahogy haladtam, lassan elértem Hidant is, szerencsére. A fiú a fejét fogta, ugyanis eléggé erősen beleverte azt a fa törzsébe. Ahogy odaértem hozzá, leguggoltam elé, majd aggodalmas pillantásokkal illettem őt.

  - Megvagy?

  - Ja - szólt rögtön, majd oldalra vezette a tekintetét.

  - Segítsek felállni?

  - Ne - nézett rám gúnyos mosoly mellett.

Egy fintort küldtem felé, majd felé tartottam a kezemet.

  - Mondtam, hogy nem kell a segítséged - nézett rám undokan, majd ezt követően megtámaszkodott maga mellett, és felállt saját erőből.

  - Te voltál tuskó, és neked áll feljebb továbbra is?

  - Nem tudom, hogy miről beszélsz - nézett rám gúnyosan, majd Peinék felé pillantott - Minek jöttetek utánunk?

  - Hogy hazavigyünk.

  - Jó vicc - oltott le, majd visszaindult a többiekhez.

Egy aprót sóhajtás hagyta el az ajkamat, majd jómagam is visszamentem a többiekhez.

  - Mehetünk haza? - kérdeztem, amikor odaértem.

  - Ja - pörgette meg Hidan a kaszáját, majd a hátára helyezte.

  - Lehet Deidaraék is visszajöttek már - szóltam, majd elindultam arra a helyre, ahol kettéváltak útjaink.

Közben Pein elmagyarázta Kisameéknak, hogy Deidaraék hogyan kerültek ide, és hol vannak jelenleg. Ahogy visszaértünk arra a helyre ahol kettéváltunk, nagy meglepetésünkre, ott volt egy madár, melyet Deidara szokott létrrehozni.

  - Hát ez meg? - nézte Kisame.

  - Szerintem Deidaraék már elmentek, vagy csak itt hagyták nekünk, hogy hazatudjunk menni - magyaráztam.

A többiek nem törődően bólintottak, majd minden felszálltunk a madárra, és hazafelé indultunk. És akkor még nemt tudtuk, hogy mi is vár ránk otthon majd a későbbiekben.

Amint megérkeztünk az Akatsuki főhadiszállására, Pein magunkra hagyott, mi pedig a nappaliba mentünk a fiúkkal. Ott Kakuzut pillantottuk meg, Zetsu társaságában.

  - Na mi volt itthon? - kérdezte Hidan, miközben levágta magát a kanapéra.

  - Semmi. Unalom - mondta Zetsu.

  - Deidara és Sasori még nem értek haza? - kérdeztem.

  - Én azt hittem, hogy veletek vannak - magyarázkodott Kakuzu.

  - Velünk is voltak, de kettéváltunk, hogy megtaláljuk őket - biccentettem Hidan felé.

  - Mindent értek - biccentett Kakuzu.

  - Hidan - szóltam oda a fiúnak - Kisame.

  - Mi az? - nézett rám a kék hajú.

  - Hozzátok rendbe a nappalit - biccentettem a tátongó fal felé.

Kisame ekkor a víz Jutsujának a segítségével egy szilárd víz falat húzott a ház oldalára.

  - Probléma megoldva - biccentett, majd magunkra hagyott.

  - És ez nyilván ki is tart - forgattam meg a szememet.

  - Most mi bajod? Örülj annak, hogy megcsináltuk - szólt rám Hidan.

  - Megcsináltuk? Kisame csinálta meg, vagy minek lehet ezt mondani - néztem kételkedve a falra.

  - Kész, az a lényeg - vont vállat Hidan hanyagul.

  - Persze, ez a lényeg - szóltam bunkón.

  - Most mi bajod? - nézett rám a szürke hajú - Fogd be a szád.

  - Te vagy a bajom, már megint. Beszélj velem szépen!

  - Haha, soha - röhögött ki, majd egy gúnyos mosolyt invitált felém.

  - Fejezzétek be - szólt ránk Kakuzu. Napok óta ezt hallgatják, hogy Hidannal veszekszem, és igaza van, sajnos.

  - Hallod, Nagu? Fogd be - állt fel Hidan, majd lenézett rám.

  - Fogd be te - néztem rá elkerekedett szemekkel.

  - Bazd meg, a szüleid nem tanítottak meg arra, hogy kussolj, ha azt mondják? - vonta fel a szemöldökét.

  - Ne vond ebbe bele a szüleimet - néztem rá szúrósan.

  - Vannak egyáltalán? - tett rá egy lapáttal a taplóságára, és erre már Kakuzu is felfigyelt.

  - Hidan, fékezd a nyelved - szólt rá a legidősebb.

  - Képzed vannak, és nevelőszüleim is! - szóltam vissza egyből.

  - És hol? - kontrázott rá Hidan.

  - Ez én is szeretném tudni!  szóltam rekedt hangon.

Miután bekerültem a szervezete, Deidaraval együtt, szinte az összes tag tudott arról, hogy mi a helyzet velem. 10 éves korom óta haloványok az emlékeim, magam se tudom, hogy miért. Valószínűleg amiatt a tragédia miatt, amit akkor szenvedtem el. Emlékszem rá, hogy a vérszerinti szüleim a munkájuk miatt felbéreltek egy párt, akik vigyáztak rám. Az emlékeim kicsit ködösek, hogy pontosan ők milyen kapcsolatban is álltak anyáékkal, de úgy gondolom ez már nem lényeg. A lényeg annyi, hogy én fiatalkorom óta Rejtett Szikla Faluban éltem, ugyanis ott maradtam. Hogy melyik klánból származom, valamint a szüleim igazi nevére, nem emlékszem. Hiába próbálom felidézni, egyszerűen nem megy. Valami oknál fogva képtelen vagyok visszaemlékezni, és sokszor bele is fájdult a fejem. Apropó fejfájás. Nagyon sokszor fáj a fejem, illetve a szemem, de a mai napig nem jöttem rá, hogy ez miért lehetséges. Egy nap szeretném teljes mértékben visszakapni az emlékeimet.

  - Te komolyan elfelejtetted, hogy hol vannak a szüleid? És kik ők, milyenek? - röhögött ki lesajnálóan.

  - Konohaban vannak, most örülsz!? - néztem rá mérgesen - És igen, ez történt! Szeretnék emlékezni rájuk teljes mértékben, de nem megy mert az emlékeim még mindig nem tértek vissza! Én lennék a legboldogabb, ha emlékeznék erre, de nem megy! És lassan beleőrülök ebbe, te pedig még ekkor is csak a fejemhez vágsz mindent! Borzalmas vagy, Hidan! Borzalmas!

  - Vicc vagy, de komolyan - nézett le rám.

  - Hogy te mekkora szemét vagy - néztem rá fájóan - Egyáltalán miért is foglalkozom veled? Miért vitatkozom veled feleslegesen?

  - Én is szeretném tudni, nagyokos. Bár arra jobban kíváncsi vagyok, hogy miért nincsenek meg az emlékeid, és miért kerültél ide, mert még mindig nem tudom - vont vállat.

  - Majd pont neked mondom el. Pont neked, te szemét - szóltam, miközben éreztem, hogy a könnyeim marják a szememet - Ha nem vagy képes tiszteletbe tartani a döntéseimet, és hogy mit, miért teszek, akkor ne is szólj hozzám.

  - Jó, nekem csak jobb lesz attól, hogy nem beszélek egy olyan nővel, mint te - szólt lenézően.

  - Menj a fenébe - szóltam fájdalommal a hangomban, majd magára hagytam a többieket.

  Egy óra elteltével is még mindig az ágyban feküdtem, ahova bedőltem, miután Hidannel veszekedtünk. Nagyon haragudtam rá. Miért nem tudja, hogy mikor kell befejezni? Miért? Egy nagyon kicsit sírtam emiatt az egész miatt, hiszen úgy gondoltam, hogy Hidannal vagyunk olyan jó barátságban, hogy ne viselkedjen velem így, de úgy tűnik, hogy tévedtem. A gondolataim apró kattogását az ajtómon való kopogás zavarta meg. A kopogást követően az illető benyitott, holott én nem adtam rá engedélyt.

  - Nagu... - szólalt meg lágy hangon Hidan.

A mellkasom beleremegett a hangjába, és nagyot nyeltem, miközben felültem, és rávezettem a tekintetem. 

  - Figyelj - lépett az ágyamhoz.

  - Nem. Nem akarom hallani.. - szólaltam meg rekedt hangon.

  - Nem fogok beszólni.

  - Akkor sem érdekel! - szóltam indulatosan, majd a tekintetébe fúrtam a sajátomat.

  - Legalább figyelj rám! - guggolt el hirtelen, ezzel majd nemhogy egy magasságba kerültünk, ugyanis az ágy igen alacsony volt. Térdei erősen megroppantak - Most mi bajod van?!

  - Még kérded is?! - förmedtem rá.

  - Persze! Én jöttem bocsánatot kérni, de te..Argh! Meg sem hallgatsz!

  - Azok után nehéz, amit csináltál! - néztem rá.

Azzal felállt, és kisétált az ajtón. De egyszer csak visszajött, és csak a fél teste volt bent az ajtón.

  - Ja, és a bábos...mi is a neve? - csettintgetett az ujjával, ezzel megjátssza az eszét, ami feltételezéseim szerint nem sok van - Ja...igen! Sasori. Meghalt csak, hogy tud! - mondta halál komolyan majd elhagyta a szobám.

  - Mi? Nem...Nem, nem és nem! - mondogattam és a szomorúságot a düh vette át - Te rohadék hazudozó! - ordítottam el magam.

Mi az, hogy Sasori meghalt? Mégis miket beszél?! Sasori nem halhatott meg!

  Hidan után szaladtam, aki a nappali ért pont. Mikor megláttam, odamentem hozzá, és egy pofonnal illettem őt. Tobi, és Kisame persze elkerekedett szemekkel nézett rám, hogy mégis mit művelek.

  - Nagu! Mi az isten van veled?! - kiabált rám Kisame.

  - Valaki Istent emlegette? - rontott be az ajtót, Pein nagy örömmel - Ja...csak Nagu...

  - Mi az, hogy csak Nagu?! Megütötte Hidant! - szólt rémülten Tobi.

  - Mi? Minek? - jött Pein közelebb.

  - Mit tudom én! Csak csinálj valamit, mert a végén egymásnak ugranak! - kiabálta Tobi.

Pein ekkor megragadta Hidan, valamint az én ruhámat, majd megrángatva minket a földre tessékelt. Olyan szigorral nézett ránk, mintha az apánk lenne, és egy jó kiadós verés várna ránk.

  - Hé, azért nem erre gondoltam! - szólt zavartan Tobi.

  - Nem érdekel! - emelte fel a hangját a vezetőnk - Már rohadtul elegem van, hogy ma egész nap veszekedés folyik a házban! Ha együtt tudtok működni, akkor ezt azonnal abbahagyjátok, mert aki még egyszer ilyen veszekedést rendez, annak nem állok jót magamért! Elegen van a veszekedésből! Rohadtul idegesít egyfolytában ezt hallgatni ma! Minek kell veszekedni hülye kis dolgokon?! - akadt ki Pein, miközben ránk üvöltött A többiek megszeppenve néztek rá.

  - Pein, rohadtul fájt az a pofon! Felrepedt a szám! - állt fel Hidan.

  - Konan lásd el Hidant - intett Konannek, aki épp akkor lépett a helységbe, és Konan bevitte Hidant a fürdőbe.

Még mindig a földön voltam. Majd meghallottam, egy ismerős és kedves hangot. Deidaráé volt. Felemeltem a tekintetem, majd remegő lábakkal felálltam, és Deidara felé kezdtem el lépkedni. Ő túlélte. Sasori...Sasori nem. De mégis, mi történt? Mi?

  Ahogy Deidara elé értem, végig mértem őt, mire ő kérdő tekintettel nézett rám.

  - Jól vagy?

  - Persze, miért ne lennék?

  - Úgy örülök - szóltam, szinte könnyes hangon. Ha Deidaranak bármi baja esne, abba belepusztulnék. Azt pedig még mindig képtelen vagyok felfogni, hogy Sasori nincs többé.

  - Ugye...Ugye mást nem fogunk elveszíteni a köreinkből? - kérdeztem repedezett hangon.

  - Mi? Hm - nézett rám Deidara értetlenül.

  - Ugye több családtagok nem veszítünk el? - kérdeztem halkan.

Az Akatsuki mindig is többet jelentett nekem egyszerű bűnszervezetnél. Azonban a következő pillanatban rájöttem, hogy csak én gondoltam így rájuk.