A következő másodpercekben Deidaraból, Tobiból, és Kakuzuból kitört a nevetés. Értetlenül néztem rájuk, és teljesen elveszítettem a fonalat. Rosszat mondtam volna?
- Mi? Most mit nevettek? - kérdeztem.
- Nagu, te komolyan úgy tekintesz erre a koszfészekre, mint egy családra? - szólt Kakuzu, a többiek, akik nevettek, pedig egyetértettek vele.
- Nagu, ne kezdj ilyen butaságokat beképzelni. Hm - nevetett Deidara.
Rájuk néztem szomorúan, majd egy fájó sóhajtás mellett megszólaltam.
- Igazatok van! Hülyeséget beszéltem. Hova is gondoltam - alacsonyítottam le saját magamat egy mosollyal, majd ellépve tőlük, a szobámba mentem.
Konan szemszög
Mindent hallottam, ugyanis szerencsére pont akkor léptem vissza a nappaliba. Ahogy voltak, mind a három illetőt meg suhintottam a fejüknél.
- Áu! Ezt miért kaptuk?! - fordult velem szembe Tobi.
- Azért mert így beszéltetek róla! Tudjátok nagyon jól, hogy nagyon rossz múltja volt, és csak mi vagyunk neki! Ezért családtagként tekint minket! Ő nem olyan mint mi! Mi csak munkatársak, vagy bűntásakként tekintünk egymásra. Na jó... néhány ember kivételével - néztem Hidanra, és Kakuzura akik épp marták egymást.
- Jó és mit csináljunk? - kérdezte Tobi.
- Azonnal menjetek, és kérjetek bocsánatot! - parancsoltam rájuk.
- Én ugyan nem kérek! - mondta Hidan.
- Veled meg mi történt, Hidan? Megcsókoltad a kád szélét? Hm - röhögött Deidara.
- Nagu pofán törölt, mert elmondtam neki, hogy a bábos arc megmurdált - masszírozta az arcát Hidan.
- Hogy mi? - kerekedett el a szemem.
Miután Deidara hazaért, eljátszotta ezt velem, és Peinnel, mi azonban nem hittünk neki, utána pedig közölte, hogy csak viccelt. Bár ezzel viccelni elég szemét dolog. Gondolom Hidan nem hallotta meg az egész beszélgetést.
- Öhm, Hidan. Sasori-mester nem halt meg, csak vicceltem, de lehet, hogy a végét nem hallatod. Hm - pislogott Deidara.
- Ja, hát mindegy. Már elmondtam neki - mondta Hidan flegmán.
- Nem, nem mindegy! Azonnal mentek és bocsánatot kértek tőle! - szóltam rájuk ismét.
- Addig nem hagysz békén, mi? - vonta fel a vállát Kakuzu.
- Nem! De nem akarom, hogy csak azért kérjetek tőle bocsánatot, mert én azt mondtam. Nem is akartok tiszta szívetekből bocsánatot kérni? Nem is izgat titeket, hogy fájdalmat okoztatok, egy csapattársnak, egy barátnak? - szóltam csalódottan.
Mivel rajtam kívül Nagu volt az egyetlen lány, ezért elég jó kapcsolatot ápoltunk. Én pedig megvédtem őt, legyen szó bármiről. Hiszen neki se volt könnyű élete, és most sincs.
- Hát...én azért tényleg sajnálom. Nem kellett volna piszkálnunk - szólalt meg Tobi.
- Na? - néztem a többiekre.
- Jó, csak hagyj békén már. Pénzt kell számolnom - sóhajtott Kakuzu,
- Nos Deidara? Te ismerhetnéd, hisz együtt nőtettek fel - szóltam.
- És? Tehetek én arról, hogy rossz gyerekkora volt? Hm - flegmázott Deidara.
- Miért neked nem volt az? - kérdezte Tobi.
- Pff! Nekem nem! Volt családom, voltak barátaim, és egy szervezetben is benne voltam. Kell még valami? Hm!
- Kik voltak barátaid? - kérdeztem furcsán.
- Nagu, és Ki.. - Deidara hirtelen elhalhatott.
- Miért hallgattál el? - kérdezte Tobi.
- Csak! De én nem fogok bocsánatot kérni! Ennyi! Hm! - mondta majd hátat fordított, és elment.
- Egek! Milyen makacs! - sóhajtottam.
- Konan...mi elmegyünk Nagutól bocsánatot kérni - szólt Tobi.
- Jó menjetek.
Vissza az én szemszögembe
Az ablakban ültem, és a pompázó tájat figyeltem, amikor az ajtómon kopogtak, végül valaki benyitott.
- Helloka-nyalóka - szólt először Tobio, én pedig odavezettem a tekintetem az ajtóra.
- Mit szeretnétek? Újra belém rúgni? - kérdeztem egyhangúan.
- Bocsánatot akarunk kérni - szólt Tobi.
- Valaki kicserélt titeket? Ez nem vall rátok, hogy bocsánatot kérjetek.
- Nem, csak Konan azt mondta, hogy ne piszkáljunk ezzel. És igaza van - vallotta be Kakuzu.
- Nem haragszom rátok, ha tényleg komolyan gondoljátok. csak tudjátok, nekem tényleg csak ez a hely marad, és igen könnyen kötődőm az emberekhez. Veletek pedig már évek óta együtt élek.
- Nagu-senpai! - ugrott rám Tobi, melynek következtében majdnem leesetem az ablakpárkányról.
- Megfojtasz! - nyöszörögtem.
- Sajnááálom!
- Nem haragszom, oké? - szóltam nevetve.
- Ott maradsz! - hallottam meg Pein hangját, és éppenhogy elkaptam azt, hogy Hidant belöki az ajtón, és becsukja maga mögött.
- Hidan? - mondtam halkan.
- Nagu, te maradj. A többiek menjenek ki. Konan mondta - szólt Hidan unottan.
A többiek kimentek, én pedig leszálltam az ablakpárkányról, és Hidanhoz sétáltam. A szája elég csúnyán felrepedt, én pedig szörnyen éreztem magam, amiatt a pofon miatt.
- Mit keresel itt? - kérdeztem meg végül.
- Pein küldött, bár nem akartam jönni.
- Akkor miért nem mész el?
- Mert akkor Pein megölne. Ami nyilván lehetetlen - forgatta a szemét.
- Jó, és miért is küldött? - álltam fel az ágyamon.
- Azért, hogy bocsánatot kérjek, és mondjak valamit. De mivel nem fogok bocsánatot kérni, - mosolygott - ezért a másikat mondom.
- Másikat?
- Deidara csak viccelt. Sasori nem halt meg. Csak megtréfálta a többieket - nézett rám.
Felcsillantak a szemeim, és elmosolyodtam, majd egy kis híján fellöktem, Hidant, és futottam Deidara, és Sasori szobája felé. Mikor odaértem, berontottam az ajtón. Sasori ott feküdt az ágyon, anélkül, hogy Hiruko testében lett volna. Én meg örömömben szinte felsikoltottam, majd hozzá rohantam, és lendületből leültem az ágyára. A vörös haj megilletődve nézett engem, miközben ezer wattos mosoly ült az arcomon.
- Nagu? Neked meg mi bajod? - kérdezte Sasori meglepve.
- Nem haltál meg! Élsz! - szóltam boldogan.
- Lehetne, hogy máshol nyávogj? Hm - mondta flegmán Deidara.
Vettem egy száznyolcvanfokos fordulatot, melynek következtében lecsúsztam az ágy széléről, és a földre estem.
- Hahha! Béna! Hm! - nevetett Deidara.
- Áu! - fogtam a fenekem.
- Honnan....Deidara! - nézett rá mérgesen Sasori - Mondtam, hogy ezzel ne poénkodj!
- Jó, de ha egyszer olyan vicces nézni, hogy milyen fejet vágnak rá! Hm! - ült le az ágyra törökülésben, nevetve.
- Te neked az vicces ha meghal a társad?! - néztem rá hüledezve.
- Figyelj Nagu. Mi nem vagyunk olyanok mint te. Te olyan vagy, hogy végtelenül szereted az Akatsukisokat. Mi nem így érzünk. Valamelyikünk szereti a másikat, valamelyikünk nem. Hm! - magyarázta Deidara.
- De akkor is! A társad halálát kívánod?! Deidara, hogy lehetsz ennyire undorító? Ezzel még viccelni s szabad! - szidtam le őt - Mikor lettél ilyen goromba?
- Mindig is ilyen voltam, csak te nem vetted észre - jelentett ki Deidara.
- És az se érdekel, hogy gyerekkori barátok vagyunk? - néztem rá csalódottan.
- Milyen gyerekkori barátságról beszélsz? - nevetett fel - Lehet, hogy régebben barátok voltunk, de amióta bekerültünk az Akatsukiba, azóta csak csapattársként tekintek rád. Hm!
- Nem! - szóltam rá.
- Hm?! - nézett rám mérgesen.
- Juj... - belerezzent az egész testem. Hogy bír így nézni? Még Kakuzu se néz így, miután citromlevet ivott.
- Ne jujgas, hanem válaszolj!
- Nem azóta vagy ilyen, hogy bekerültünk az Akatsukiba! Hanem azóta, hogy itthagy... - Deidara félbeszakított.
- Ki ne mondd a nevét! Hm! - nézett rám még mérgesebben.
- Hogy itt hagyott Kimori...
- Mondtam, hogy ne mond ki a nevét, baszki! - ordított rám.
- Hallod fejezzétek már be! - szólt ránk Sasori - Te! - mutatott Deidarára - Ne kiabálj vele, ok nélkül! Te! - mutatott rám - Ne hergeld, mert tudod, hogy milyen.
- De hát ő kezdte! A hazugsággal, és a beszólogatással!
- Talán nem kellett volna azt csinálni, és idejönni?! Hm!
- Talán nem kellett volna arról hazudni, hogy Sasori meghalt! És nem kellett volna azt hazudni, ahogy a barátom vagy! Én megbíztam benned! Te már gyerekkorom óta mellettem vagy. De úgy látszik, hogy neked már semmi sem számít - álltam fel, majd elhagytam a szobát.
Szinte ki se értem, de máris elállták az utamat. felnéztem a nálam sokkal magasabb fiúra, mire ő bíborlila szemeivel lenézett rám.
- Te most szépen velem jössz! - jött felém Hidan, megragadta a karomat és megszorította, és megindult velem.
- Engedj el Hidan, nincs ehhez kedvem most.
- Jó-jó! - Hidan ekkor lelökött a kanapéra. Pont úgy estem, hogy letudtam ülni.
- Na gyerünk, mondd el nekünk a történeted.
Mindenki ott állt előttem, kivéve Sasori és Deidara.
- Mi? Ti most komolyan azért hoztatok ide, hogy elmondjam a múltamat? Már amire emlékszem? - szeppentem meg.
- Igen - ült le mellém Konan - Így jobban megérthetjük, hogy mennyit is jelent neked ez a hely. Ez a család - mosolygott rám.
Félve néztem rájuk, hiszen ez nem volt könnyű beszédtéma. Végül lehunytam a szememet, és összeszedve minden bátorságom, belekezdtem.
- Mindez 7 éve történt - kezdtem bele a történetbe - Deidara, én és Kimori nagyon jó barátok voltunk. Majd jöttek a bajok. Megismertem Danzou-samát, aki Konoha egyik fejese volt - mikor ezt kimondtam, Itachi megrezzent - Idővel az is eljött, hogy arra kényszerített, hogy öljek meg bizonyos embereket, mert veszélyt hoznak rájuk. Ezek pedig Kimori szülei voltak. A lány szülei, aki a legjobb barátnőm volt, és befogadtak, miután én a faluban maradtam. Nagy nyomást helyezett rám, ezért egyik éjjel...elvégeztem a küldetésem. Megöltem Kimori szüleit. De akadt egy probléma. Kimori ezt végig nézte.
- Na..Nagu...? - nézett rám könnyes szemekkel - Hát mégis megtetted?
- Mi?! Te...tudtad?
- Persze. Hallottam mikor megbeszéltétek, de azt nem hittem volna, hogy meg is teszed...
- Kimori...é...én.. - dadogtam miközben egy tör volt a kezemben, amit akaratom ellenére Kimori felé tartottam. Sajnos.
- Nagu. Ölj meg.
- Mi?! Hülye vagy?!
- Nagu! Nem akarok úgy élni, hogy ezt végig néztem, plusz még tudtam is róla. Nem akarok ilyen szörnyűséges emlékeket. Szóval ölj meg!
- Nem! Nem tehetem..te..te más vagy.....te vagy az egyetlen aki szeretett...nem akarom megölni azt az ember aki mindvégig mellettem volt, és szeretett... - hangom rekedt volt.
- Nagu.. - jött közelebb Kimori - Amíg Deidara itt van, addig nem kell félned. Nem maradsz egyedül. Ő mindig melletted lesz, és szeretni fog. - mosolygott rám - Ha viszont a jövőben Deidara eltávolodik tőled..akkor hagyd ott..akkor már nem érdemes küzdeni érte...Főleg nem a szerelmedért. Igaz? - mosolygott.
- De nélküled nem olyan! Én veled akarok élni! Azt akarom, hogy te is élj, velem és Deidarával! - kiabáltam rá.
- Nagu. Olyan jövő nincs ahol hárman élünk. - mikor ezt kimondta megszeppentem - Csak olyan jövő van ahol te, és Deidara éltek. Én nem vagyok benne.
- Ne beszélj ostobaságot! - mondtam halkan.
- Nagu...vigyázzatok magatokra. "
- Mikor ezt kimondta puszta erejéből nekem dőlt, egyenesen bele a tőrbe. A tör bele állt a szívébe. Aztán ahogy Kimori összerogyott, elkezdődött minden. Kimori az Uzumaki klánba tartozott, azonban volt egy különleges Jutsuja, amivel az emlékeket tudta iránytani. Tudtam, hogy mit tett. Elfeledtette velem a múltam egy részét. Hogy ki vagyok igazából, hogy a családom ki igazából - suttogtam -Megöltem a legjobb barátomat. Ezek után úgy zárták le a nyomozást, hogy nem tudták ki a gyilkos. Deidarának pedig azt mondtam, hogy Kimori azért hagyott itt minket, mert a szülei meghaltak, és már nem akar velünk lenni. Ezek után Deidara sem volt már a régi. Megváltozott. Örökre - néztem fel a többiekre - Ezután éltem az életem, kisebb-nagyobb gondokkal. Majd 4 év múlva kerültünk Deidarával az Akatsukiba.
A többiek sokkolva néztek engem.
- Te...szerelmes voltál Deidarában? - mondta végül Tobi.
- Tobi te idióta! Az egész történetből csak ezt fogtad fel?! - szólt rá Kisame.
- Még gyerekkoromban. De azonnal eltűnt ez az érzés amint azt mondtam, hogy Kimori elment - hazudtam be sikeresen, ugyanis ez az érelem még bennem volt a mai napig - Deidara mindvégig így tudta, de nem így történt. Én öltem meg őt.
- Nem! Bal... - Konan nem tudta tovább mondani, mert azt hallottuk az ajtó felől, hogy valaki elesik.
Deidara volt az, és a földön térdelt.
- Dei...dara. - szóltam halkan.
- Ez ez most komoly? Te rohadék! - nézett fel rám Deidara gyilkos tekintettel.
- Deidara... - ment oda hozzá Tobi és Kisame
- Hozzám ne érjetek! - csapott a kezükre.
Pár másodperc csönd után Deidara feláll, rám nézett, majd megindult felém. Kisame persze egyből utánanyúlt.
- Nagu, fuss! - kiabált nekem nézett rám hirtelen Konan.
Ekkor esett le, hogy Deidara hallotta amit mondtam a többieknek, és elborult az agya. nagyon is. Azonnal rohantam az udvarra, de rögtön magam mögött hallottam Deidarat, majd láttam, hogy valaki szó szerint kitör az ajtón.
- Te szarházi rohadék! Hm! - jött felém Deidara.
Gyorsan felálltam, de Deidara utánam dobott egy robbanó pókot, ami a robbanás miatt apró törmelékeket repített felém.
- Deidara...muszáj ezt? - fordultam vele szembe, miközben hátrafelé lépkedtem.
- Muszáj! Dögöljél meg, hamvadj el! Bármi csak ne létezzél! - Deidara elvesztette az eszét az tuti.
- Valaki... - kétségbe esettem néztem az ajtót, hátha valaki segít.
- Nem fog rajtad senki se segíteni! - szólt idegesen, miközben már az erdőt súroltuk, a háztól távol.
- Megállni! - ugrott Deidara elé Itachi, mire megálltam, ahogy a szőke hajú is - Nagu, muszáj használnod! - nézett rám Itachi.
- Tessék? Hökkentem meg. Mégis micsodát? - néztem rá teljesen értetlenül.
Itachi ekkor kirántott az övtáskájából egy apró tekercset, majd hirtelen szétnyitotta, emiatt a tekercs megnőtt. A fekete hajú egy pillanat alatt csapta a földre, majd lépett rá a bal lábával, egyenest a pecsétre, mely középen volt. A kezeivel rögtön formált egy ismeretlen kéz jelet, nekem pedig abban a pillanatban éles, és szúró fájdalom hasított a fejembe. A fejemhez kaptam mind a kettő kezemet, és erősen szorítottam magamhoz. A fájdalom egyre nagyobb lett, és szinte már kiabálni tudtam volna, és közben a fejemben pörögtek és pörögtek az emlékek, ezzel szinte szétmarcangolva engem.
Néhány másodperc múlva erőtlenül engedtem le a kezeimet a testem mellé, majd kétségbeesett arcomat, remegő ajkaimat, valamint könnyektől ázott szemeimet az előttem állókra emeltem, közben pedig a többiek is megérkeztek. A többiek ijedten néztek rám, én pedig úgy éreztem, hogy a fejem és a szemem szinte szétrobban a duzzadó emlékektől és erőtől. Ugyanis a szemben nem más, mint a Sharingan tükröződött.
Remegve néztem a többiekre, miközben félelemmel megtelve jöttem rá arra, hogy a régóta keresett választ megleltem, ahogy azt is, hogy az Uchiha klán tagja vagyok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése