11. Fejezet: Kóborlok

Obitoval az erdő felé kezdtük el a sétánkat, ahol ha egyenesen megyünk, az ország határhoz érünk.

  Fél órája gyalogoltunk, amikor Eső Országának határát.

  - Nos merre kezdjük tovább? - nézett rám Obito, miközben megállt az egyik fa mellett, és a falra nézett, majd elválasztotta az országot.

  - Nem tudom. Gondolkodnom kell, hogy merre menjünk még. Föld Országába kell mennünk, azonban azon belül nem tudom, hogy hova.

  - És hol szándékozol aludni majd? - nézett rám.

  - A földön - reagáltam le egyszerűen.

  - Hát jó. Kényelmes lesz - sóhajtott.

Amíg Obito nézelődött, jómagam előkaptam egy térképet, mely a táskámban volt. A térképen az országok és a falvak voltak feltűntetve. A térképet kiterítettem a földre.

  - Jó, akkor most mi jelenleg itt vagyunk, nem? - mutatott Obito Eső Ország határára.

Bólintottam.

- Föld Országa nincs is messze - tekergette a fejét.

- Igen - csuktam össze a térképet - Ezért is mondtam Peinnek, hogy pár nap múlva haza is megyünk. Reméljük - tettem el a térképet.

  - Hé! Kik vannak ott?! - nézett felénk a határőr, a bódéjából.

  - Utazók vagyunk! - kiáltottam fel a Határőrnek egyből.

Ekkor a Határőr hirtelen elénk termedt a semmiből. Még a port is felkavarta kicsit. 

  - Értem. És mi járatban vagytok erre?

  - A szüleinket keressük! - mosolyogtam.

  - Akkor ti testvérek vagytok? - nézett ránk.

  - Igen - szólalt meg Obito - Miért?

Szerencsére az Akatsuki köpenyünk nem volt nálunk, és nem voltunk még annyira ismertek a Bingo könyvben. 

  - Csak mert egyáltalán nem hasonlítotok egymásra.

  - Ez azért van, mert én anyámra a testvérem pedig apánkra hasonlít! - mondta Obito. Én meg sem mertem szólalni hirtelenjében.

  - Értem. Nos, had segítsek nektek egy kicsit. Nemrég hallottam, hogy egy család az elveszett gyerekét/gyerekeiket keresik - szólt, mire felcsillant a szemem.

  - Igen. Ezért is megyünk Föld Országába - szólaltam meg.

  - Nos, az igaz, hogy eddig ott voltak, de nemrég mesélték nekem, hogy állítólag már nem ott tartózkodnak.

  - Nem? - meredt le a tekintetem.

  - Hát én így hallottam, de ha biztosra akartok menni, akkor vizslassátok át az Országokat.

  - Hát köszönjük... - mondtam, majd Obito hirtelen megragadta a kezemet és elteleportált.

  - Akkor mi legyen? - nézett rám Obito.

  - Ezt hogy érted? - néztem rá.

  - Hát, hogy minden Országot bejárunk, vagy mi?

  - Nem tudom. Nem akarlak mindenhova elrángatni - néztem rá komolyan.

  - Döntsd el Neked kell ezt eldönteni.

  - Körbejárjuk a határos Országokat? - néztem rá tanácstalanul.

  - Vagy az összes Országot ha kell.

  - Jól van. Akkor nem együnk egyhamar vissza az Akatsukiba - sóhajtottam

  - Hát nem, sőt! Most elkeserítelek.

  - Ha? - néztem rá.

  - Lehet, hogy évekig nem megyünk vissza - nézett rám komoly tekintettel - De te döntesz. Ha mindenképp megszeretnéd találni a szüleidet, megkeressük őket. Ha nem, akkor vissza megyünk. Szóval dönts - nézett rám.

Nagyot sóhajtottam amiatt a kérdés miatt, amire már az elejétől kezdve tudtam a választ.

  - Keressük meg a szüleimet - jelentettem ki.

  - Okés. Akkor irány Föld Országa, és tudjunk meg pár dolgot - indult el - Egyből ide teleportáltam magunkat, már csak falut kell keresni.

Obito után indultam, aki csak ment az ismeretlen felé. 

  Órák teltek el a gyaloglásunkkal, míg fáradni nem kezdtem. És Obitonál is gondok adódtak.

  - Jézusom, mi ez a morgás?! - néztem ijedten Obitora, miután némi fura hang távozott belőle.

  - Semmi - mondta rekedt hangon. Majd újra jött a morgás. Hamar réjöttem, hogy korog a hasa.

  - Éhes vagy?

  - Én ugyan nem - tagadta le egyből.

  - Kezd sötétedni - tereltem a témát, majd megálltam, miközben az égre néztem.

  - Aludjunk itt egyet - sóhajtott.

Jómagam ledobtam a táskámat a vállamról, majd leültem egy fa tövébe.

  - Szóval mivel éhes vagy... - Obito félbeszakított.

  - Nem vagyok - szólt, de ismét korgott a hasa.

  - A hasad nem ezt mondja. Tessék! - nyújtottam felé egy almát, amit a táskámból szedtem ki.

  - Kösz - vette el a gyümölcsöt, majd leült elém és csak nézegette.

  - Na mi az? Miért nem eszel? - néztem rá.

  - Nem akarom, hogy lásd az arcom.

  - Ezért hordasz maszkot? Hogy ne ismerjenek meg, valamint a sebhely miatt? - néztem rá.

Obito bólintott.

  - megnézhetem, Obito? - néztem rá komolyan - Senki sem tudja, hogy igazából, hogy nézel ki. Én tudni szerteném.

  - Minek?

  - Mert tudni akarom, hogy hogy is nézel ki valójában. Nem csak az emlékek által.

  - Nem szép látvány, Nagu - nézett rám összehúzott szemekkel.

  - Nekem is vannak sebeim és hibáim. és nem fogok megijedni tőled, se undorodni, se kinevetni. Ne nézz hülyének, de a szememben egy hős vagy. Hiszen annyi mindent átéltél, és eltűrtél. És itt vagy. Legyen benned bármennyi fájdalom, te itt vagy, és csinálod.

  - Nem is tudom... - nézett másfele.

  - Kérlek.. - néztem rá aggódva.

  - Hát jó - egyezett bele végül.

  - Köszönöm! - mosolyogtam, majd törökülésben leültem elé, tekintetem az arcára vezettem.

Obito lassan elkezdte levenni magáról a maszkot. Mikor végleg levette, megilletődtem, hogy élőben is láthatom az arcát. De nem ijedtem meg tőle, hiszen nem tartottam visszataszítónak. Obitonak nagyon szép arca volt, és nagyon helyes volt. Még a sebhellyel is.

  - Obito.. - hangom rekedt, és szomorú volt.

  - Mondtam - fordította el a fejét.

Éreztem, hogy a szívem meghasad érte, de nem mutathattam ki, mert akkor ő érezte volna rosszul magát. Mégis egyszerre sajnáltam, és tiszteltem őt.

  - Nézz ide, kérlek.

Obito lassan rám nézett. Arcán szomorúság látszott.

  - Mondtam, nem?

- De buta vagy - lassan közelítettem a kezemmel Obito arca felé - Kérlek, hagyd... - majd Obito arcának jobb oldalán, ahol volt a sebhely, végig simítottam a kezem - Olyan buta vagy. Nagyon szép arcod van és jól is nézel ki. Még a sebhellyel is - mosolyogtam rá kedvesen.

  - Azt most csak azért mondod, hogy ne legyek szomorú.

  - Nem! Komolyan mondom!  - néztem rá komolyan.

  - Biztos? - nézett rám sebezhetően.

  - Igen, biztos - mosolyogtam rá őszintén.

  - De mégis úgy nézel ki, mint aki mindjárt elbőgi magát - szólt gorombán.

  - Mert fáj így látnom téged. Tudom, hogy miken mentél keresztül, és annyira szeretném, ha boldog életed lehetne. Rinnel és Kakashival - egészítettem ki.

Ekkor Obitonak halvány mosoly terült az arcára.

  - Rendes tőled. De ilyen már nem lesz - szólt kicsit furcsa hangon.

  - Én bízom benne, hogy igen.

  - Majd meglátjuk - sóhajtott, majd visszatette a maszkot az arcára - Elmegyek, hozok tűzifának valót - szólt sóhajtva, majd felállt, közben az almát mellettem hagyta.

Fáradtan néztem Obito után. Annyi mindenen keresztülment, és annyi fájdalmas emléke van, hogy én abba már beleroppantam volna.

  Ott ültem vagy 10 percen keresztül, és a táskámat pakolgattam át. Majd egyszer csak mozgolódást hallottam magam mögül. Ülőhelyzetben megfordultam, és kiejtettem a kezemből  táskámat, mely a földre hullott, ugyanis nem Obito, hanem számomra egy ismeretlen fiú állt előttem.

  - Te..te ki vagy? - dadogtam ijedten.

  - Meg se ismersz? - gúnyos mosoly terült az arcára, majd csettintett egyet, és nem az erdőben, hanem egy másik, számomra ismeretlen helyen voltunk.

  - Hol vagyunk?! - néztem rá riadtan, és a lábam szinte a földbe gyökerezett.

  - Tér-Idő Jutsu - nézett rám - Ez a Justu fő helye. Ide is eltudok teleportálni.

  - Mit akarsz tőlem?! - kérdeztem feszülten.

  - Téged! - jelent meg sunyi mosoly az arcán.

  - Engem?! Minek kellek én neked? - remegett meg a hangom. Ki lehet ez a fiú?

  - Hát nem is tudom - húzta egyre jobban az idegeimet - Tudok egy-két dolgot.

  - Mit tudsz te bármit is rólam? - néztem rá most már mérgesen.

  - Jaj! Sajnálom! Még be se mutatkoztam, Uchiha Nagu.

  - Honnan tudod a nevemet? - akadtam ki.

  -  Jól emlékeztem rád - szólt lesajnálóan - Meg ahogy elnézlek, még nem gyógyultak be azok a sebek, amik azon a bizonyos napon keletkeztek rajtad, a másik szállásotokon. Habár már több, mint 1 hónapja volt.

Mégis miről beszél? Honnan tud arról, hogy mi történt, amikor a másik szállásra mentünk?

  - Te honnan...Te voltál azaz alak, aki betört hozzánk, és megvert engem?! - néztem rá mérgesen, miközben kijavítottam magam.

  - Talált, süllyed! 

  - Mit ártottam én neked?! Nem is ismersz!

  - De nagyon is jól ismerlek! - jött közelebb, így csak 3 méter távolság volt köztünk.

  - Miért?! Miért kellett engem bántani?! Mit ártottam én neked?!

  - Miattad haltak meg a nevelőszüleim! - kiabált rám, mire kihagyott egy ütemet a szívem.

  - Az se tudom, hogy kik a szüleid - szóltam bátortalanul.

  - A nőt Himikinek, a férfit Heromonak hívták! - köpte felém  szavakat, mire blokkolva nézett rám.

  - Te honnan tudod a nevelőszüleim nevét? - ijedtem meg - Ki a franc vagy te?! - kiabáltam rá.

Ekkor Obito jelent meg mellettem hirtelen.

  - Nagu! Jól vagy? - hangja rekedt volt. Be volt neki kapcsolva a Mangekyou Sharingan.

  - Tsk. Téged akartalak a leginkább elkerülni - mondta a srác.

  - A francba - rezzent össze Obito, és éreztem rajta, hogy ideges lesz.

  - Mi az? - néztem rá türelmetlenül, majd az ismeretlenre - Komolyan mondom, mond már el, hogy ki az isten vagy! 

- Uchiha Akemi, drága kicsi húgocskám! - mutatott rám önekétlen mosollyal.