14. Fejezet: Hiányok

  - Megnyitottad a harmadik tomoe - mondta meglepetten.

  - Ho...hogyan?

  - Valószínűleg azért nyílt meg, mert...Mert én...

  - Mert te...megcsókoltál - lankadt le a tekintetem.

  - A rohadt életbe már - nézett maga elé idegesen.

  - Obito miért csináltad ezt? - néztem rá meredten.

  - Nagu egy pillanatra Rint láttam benned, és ösztönösen tettem - beszélt maga elé feszülten.

  - Te nagyon szeretted Rint, igaz? - ültem elé törökülésbe. Obito bólintott.

  - De azok az idők már rég elmúltak. Asszem.

  - Ahhoz képest megcsókoltál.

  - Argh! - szorította ökölbe a kezét - Nagu! Rint láttam benned és én mindig is szerettem volna őt megcsókolni - fordította oldalra a fejét.

  - És akkor miért aktiválódott a harmadik tomoe? - néztem rá.

  - Megnőtt az érzelmi aktívitásod abban a pillanatban - nézett rám full komolysággal.

  - Basszus - beszéltem magam elé halkan, majd pislogtam egy nagyot - Tudod...Ha Rin itt lenne és az Akatsuki tagja lenni, akkor segítenék neked. Segítenék, hogy Rin beléd szeressen - néztem rá lágyan.

  - Gondoltam - állt fel, és felém nyújtotta a kezét - Nos, akkor most kedves leszek. Ha haza érünk segítek neked, hogy Deidara beléd szeressen.

  - Te...Tudod? - néztem rá meglepetten.

  - Nagu, nyitott könyv vagy - sóhajtott.

  - Fenébe - szóltam halkan - De...Ez komoly Obito?

  - Igen. Na? Mit szólsz?

  - Obito, te valamit kérsz cserébe. Igaz?

  - Igen. De nem nagy kérés. Majd ha véghez viszem a tervem, akkor segítesz benne. Oké?

  - Tervet? Milyen tervet? - néztem rá.

  - A Holdszeme-terv - jelentette ki.

  - És milyen terv is ez? - húztam a számat, miközben ő felhúzott a földről.

  - Csak segíts benne. A részletekbe majd később beavatlak.

  - Oké...

  - Nos, hogy ezt lerendeztük, én megyek aludni - feküdt az ágyra Obito, majd kiterült.

  - Néha olyan vagy, mintha a gyerekkori éned élne még - néztem rá kedvesen.

  - Nem vagyok gyerek - nézett rám.

  - Nem azt mondtam, hogy gyerek vagy, hanem hogy néha látszik, hogy milyen is voltál gyerekként, és úgy viselkedsz. A kettő teljesen eltér egymástól.

  - Akkor is. Nem vagyok a régi.

  - De miért lenne már baj, ha olyan lenne a viselkedésed mint a gyerekkori énednek? - néztem rá.

  - Azért, mert gyerekként gyenge, álmodozó kis félnótás voltam. Azért. A gyengeség nem való a magamfajtának. Ha ennyi idősen gyenge valaki, annak semmi esélye az élethez. Az álmok meg egy nagy francot érnek.

  - De neked is van álmod.

  - Igen? És mégis mi?

  - A Holdszeme-terv

Obito ekkor felnevetett.

  - Az nem egy álom. Az egy cél. A célok, és az álmok között igen sok különbség van. Neked vannak gyerekes álmaid?

  - Gyerekes? Még álmaim sincsenek.

  - Az nem álom, hogy Deidara szeressen?

  - Nem. Az csak egy vágy.

  - Hát ha te mondod - sóhajtott.

  - Úgy érzem, hogy én nem fogok azon az ágyon aludni.

  - Akkor jól hiszed - hunyta le a szemét.

Én pedig fogtam egy párnát és egy vékony paplanra, ami szekrényben volt megtalálható, majd a földre mentem aludni. Obito és az udvariasság közeli rokonságban vannak egymással.

  Nehezen aludtam el, de mégis egy óra elteltével sikerült.

Reggel fájó érzésre keltem. Pontosabban arra, hogy valaki belém rúg.

  - Obito, hogy rohadnál ketté! - ültem fel mérgesen. De nem Obito állt előttem hanem Akemi.

  - Kösz, de először te - nézett le rám undorodva.

  - O...Obito! - kiabáltam.

Ekkor Obito hátulról ráakart támadni Akemire, de Akemi átengedte magán az ütést. Obito mellém esett.

  - Franc vinne el, Akemi. Ugyan az a Jutsuja van mint nekem - nézett rá Obito mérgesen.

  - Oh, nocsak-nocsak - tapsolt Akemi - A kis párocska talán nem huncutkodott az este? - nézett ránk.

  - Te kis... - szorította össze a fogait Obito.

  - Tuti. Főleg az a csók... - mosolygott sunyin.

  - Mi? - néztem rá.

  - Jaj, anyám! Annyira vicces volt az arcotok! - nevetett.

  - Mi bajod?! - ordított vele Obito.

  - Uchiha gyerek nem őrültél meg. Tudod van olyan Szemtechika, hogy Genjutsu  - nézett Obitora.

  - Te kis rohadék! Rajtam használtad a Genjutsut, hogy Rint lássam Naguban?!

  - Talált, süllyed - mondta Akemi.

  - Én megöllek! - rontott Obito Akemire, de nem tudta megütni. Egyfolytában átengedte magán - Rohadnál meg! Hogy dögöljél meg, hogy az ember érzéseivel játszol, te aljadék! Akemi, egyszer olyan szinten megverlek, hogy a testrészeidet majd össze kell kaparni a földről!

  - Most mi az? Nem élvezhetem az életet vagy mi?

  - Elég mocskos módon teszed! - kiabált Obito.

  - Ezt majd meglátjuk később. Még nincs vége. Nagu. Eljön az a nap, hogy te, és én megküzdünk. Addig is lehet, hogy beszámolok a kis Hercegednek, hogy mi is folyik köztetek.

  - Mi?! Semmi! Ez a te műved volt! - néztem rá mérgesen.

  - De ezt Deidara nem tudja - nézett rám Akemi.

  - Akemi könyörgök, ne! - álltam fel.

  - Hm. Szóval fontos neked. Nincs élvezetesebb dolog, minthogy a szeretteidet bántom. Ezzel téged kínozlak.

  - Mi?! - akadtam ki.

  - Akkor én most biztonságban vagyok, vagy nem? - nézett rám Obito.

  - Nem, te idióta! - kiabáltam rá.

  - Akkor jobban járok ha megutáltatlak magammal.

  - Eszedbe ne jusson.

  - Befejeztétek a traccspartit? - nézett ránk Akemi.

  - Miért nem rohadsz már meg? - nézett rá mérgesen Obito.

  - Mert Nagu él - mondta ki.

  - Te beteg vagy. Már túlzottan.

  - Nem beteg, csak bosszú éhes. - mosolygott érzelmek nélkül.

  - Körülbelül, mint Sasuke.

  - Sasuke? - nézett rám Akemi.

  - Uchiha Sasuke. Gyűlöli Itachit, és mindenféleképpen bosszút akar állni rajta, mert megölte a klánját.

  - Ja, ja, igen, az a szökött ninja - nyögte ki Akemi.

  - Ő rosszabb mint Sasuke - mondta Obito.

  - Na mindegy. Majd találkozunk újra. De akkor te holtan fogsz feküdni előttem Nagu - mondta Akemi, majd eltűnt.

  - Milyen biztos benne - mondtam magam elé mérgesen.

  - Utálod? - állt mellém Obito.

  - Nem. Nem tudom utálni, még a helyzetet se értem.

  - Nagu, menjünk tovább - szólt témaváltásképp Obito - Ne maradjunk túl sokáig itt.

  - Jó - bólintottam.

Obitoval összepakoltunk, majd ismét útnak eredtünk, ezzel elhagyva a falut.

  - Most akkor hova megyünk? - kérdeztem, amikor egy földesuton sétáltunk.

  - Melyik faluba akarsz? - nézett rám. A maszkja rajta volt.

  - Nem tudom mondjuk Ava... - nem tudtam befejezni a mondandóm, mert valaki előttünk állt.

  - Hellosztok - nézett ránk az ismeretlen lány.

  - Ha? - nézett rá Obito - Ki vagy és mit akarsz?

  - Információt - mondta.

  - Talán ha elárulnád, hogy ki vagy, még segítenénk is neked - fontam össze a karjaimat.

  - Hagakuru Akana. Rejtett Homokból. Ha ez is érdekelne.

  - Jó azt nyilván észrevettük a fejpántodból - mondta Obito.

  - Azért gondoltam megosztom veletek - mosolygott a lány.

  - Szóval mit akarsz? - néztem rá.

  - Ismertek egy bizonyos Sasori nevű srácot, aki Rejtett Homokból származik?

Mi? Mi a francot akarsz ez Sasorihoz? Egyáltalán mi köze hozzá? Jó, ez hülye kérdés volt, hisz egy faluból származnak. De mégis mit akar tőle? Egy ismerőse lenne? És felismert volna minket?

  - Mi? Sose hallottam még ilyen nevet - nevettem el magam.

  - Aha. Majd el is hiszem, nem? Jól tudom, hogy ismeritek, hisz egy szervezetben vagytok - mondta, bennem pedig megállt a vér is.

  - Szerintem téged megütött a nap. Nem ismerünk semmiféle Sasorit. Még szervezetben sem vagyunk benne. Jobb lenne ha békén hagynál minket - mondta Obito hidegen.

  - Vagy jobb lenne, ha elmondanátok. 20 éve nem láttam, és szeretném végre megtalálni - mondta rekedt hangon.

  - Akkor te is 33 éves vagy? - néztem rá meglepetten.

  - Igen.

  - Pedig olyan 19 körülinek néztelek - mondtam.

  - Állj - lett komoly Akana - Ha nem ismeritek, akkor honnan tudjátok, hogy 33 éves?!

  - Mi? - lankadt le a tekintettem. Baszus...elszóltam magam.

  - Nagu, hogy nyílna a föld ketté alattad! - mondta mérgesen Obito.

  - Szóval akkor hol van Sasori? - nézett ránk mérgesen.

  - Őszintén? - kezdte el Obito - Nem tudjuk. Elhagytuk a szervezetet egy időre. Nem tudjuk, hogy mi van velük. De ha annyira megakarod találni, akkor menj Rejtett Eső Faluba - szólt az idősebb férfi nemtörődően.

  - Jó. És köszönöm - mondta majd eltűnt.

Ekkor Obitoból halk nevetés tört ki.

  - Neked meg mi bajod? 

  - Te nem igaz, hogy nem érezted ezt a mennyiségű Chakrát, ami a csajból áradt.

  - Most, hogy mondod... - gondolkoztam el - De várj - lepődtem meg - Ilyen sok Chakrája Fuunak volt mikor elmentünk érte. Legutóbb akkor érzékeltem ennyi mennyiségű Chakrát.

  - Na és vajon miért?

  - Mert Jinchuuriki volt. Azért.

  - És vajon miért érezted benne is ugyan azt a Chakrát?

  - Ez lehetetlen! Tudtommal csak 9 Bijuu van. Ha persze nem számítjuk bele a Tízfarkút, aminek ugye nincs teste, és jelenleg nem él.

  - Ezek szerint van egy Tizenegy farkú is - nevetett Obito - Akkor jól éreztem. Most mondja valaki, hogy nem vagyok okos. Egyenesen tálcán kínáltam őt az Akatsukinak.

  - Való igaz. De biztos, hogy ő is Bijuu? Sose hallottam még a Tizenegy farkúról. Egyáltalán, hogy néz ki?

  - Franc tudja - vonta meg a vállát Obito - Bár nem tudom, hogy Sasori, hogy fogja fogadni azt a barátját, akit vagy 20 éve nem látott. És hogy fogja majd az érinteni, hogy kiakarják szívni belőle a farkasdémont.

  - De ha Sasori felismeri, meg minden, lehet, hogy elküldi, vagy hasonló.

  - Bár nem hinném, hogy Akana el is menni. Valahogy láttam rajta, hogy nagyon hiányzik neki Sasori. - nézett rám Obito.

  - Ahogy nekem Deidara, vagy éppenséggel neked Rin.

  - Pontosan - sóhajtott Obito - Bár a múltat nem lehet megváltoztatni. Ha máshogy cselekedtem volna, akkor most Rin élne, én meg nem lennék itt. Ha te máshogy cselekedsz, valószínűleg nem lennétek az Akatsukiba, és Deidara egy kicsit se pikkelne rád. Ha Sasori nem hagyja el a faluját, akkor most Akana nem keresné, és Sasori nem lenne az Akatsuki tagja. Így kisebb az esélye, hogy a lány meghal.

  - Igazad van. Bár elkövettem azt a hibát mint Itachi anno - suttogtam magam elé halkan.

  - De várj Nagu. Most, hogy mondod ezt - nézett le rá, majd kicsit feltolta az arcán a maszkot, így rendes arcát láthattam - Egyet nem értek.

  - Mit? - néztem rá.

  - Azt mondtad, hogy Danzou kényszerített az öldöklésre. De Itachit is. És Danzou Konoha Hokagéja volt. Hogy került egyáltalán veled kapcsolatba? Egyáltalán mi köze volt ennek az egésznek Iwagakuréhoz?

  - Mint már mondtam, én egykor Konohához tartoztam. Csak ugyebár Iwagakuréban maradtam. Egy nap kaptam egy levelet Konohatól. Danzoutól. Akkor még emlékeztem mindenre, ugyanis az emlékeim csak azután vesztek el, hogy Kimori meghalt. Arra kért, hogy találkozzunk Iwagakure határánál. Elmentem. Ott volt ő is.

Visszaemlékezés

  - Szóval eljöttél - mosolygott Danzou.

  - Mit szeretne tőlem? Nem megyek vissza Konohába. Ezt már a Tanácsnak is megmondtam.

  - Jaj nem, szó sincs arról, hogy visszaakarlak hívni Konohába.

  - Akkor mit akar? - húztam fel a szemöldököm.

  - Bizonyára tudod, hogy a falu, és az Uchihák mostanság nem nagyon jönnek ki egymással.

  - Igen.

  - És a Falu vezetőivel, meg persze én is, úgy érezzük, hogy az Uchihák veszélynek teszik ki a Falut.

  - Na ácsi! Ugye tudja, hogy én is egy Uchiha vagyok? Ugye?

  - Persze, hogy tudom. De nézz magadra. Nem úgy nézel ki, mint akit érdekel is egy kicsit Konoha. És pont most mondtad, hogy soha nem jössz vissza oda. Szerintem te pont leszarod, hogy mi van Konohával, és eszed ágában sincs azt megtámadni.

  - Akkor jól tudja.

  - Nos, ismered Kimori szüleit, igaz?

  - Igen. Jelenleg őnáluk lakok.

  - Mi? Ezt a meglepetést. Nos, mivel ők nagyon jóban vannak a nevelőszülőiddel, veszélyt jelentenek ránk.

  - Miért is?

  - Azért, mert már gondoskodtunk az Uchihákról. Ismered Uchiha Itachit?

  - Igen, miért ne ismerném? Az egyik legtehetségesebb Uchiha, és jó barátok is voltunk.

  - Na, ő fog végezni, az összes Uchihával.

  - Mi? - akadtam ki - Egyedül leakarja mészárolni az Uchiha klánt?! De mégis miért?!

  - Veszélyt jelentenek a falura. Rengeteg probléma van velük, és veszélyesek az emberekre.

  - E...ezt nem tudtam - motyogtam magam elé.

  - Persze, hiszen nem ott élsz. Visszatérve a feladatodra - sóhajtott, majd közelebb lépett - Kimori szülei rád is veszélyesek lehetnek, és akár Iwagakura tagjaira is. Meg kell ölnőd őket! Ki tudja, hogy milyen kapcsolatban állnak a nevelőszüleiddel! Ők pedig már az Uchiha klánhoz tartoznak, mint rendőri tisztek.

  - Mi? Meg kell ölnőm a legjobb barátom szüleit?

  - A saját magad érdekében - bólintott.

  - Ha...Ha megteszem akkor...Akkor... Ha az Uchihák meghalnak akkor béke lesz a Faluban mindörökké, igaz? - nyeltem aprót - És ha Kimori szülei meghalnak akkor is, igaz? Béke lesz és minden rendben lesz, igaz?

  - Igen. Látszik, hogy Itachi rokona vagy - nevetett halkan - És egyben unokatestvére.

  - Miért?

  - Ő is béke szerető. Sőt, ő szinte a békéért él.

  - Legyen. Ha ezzel béke lesz megölöm Kimori szüleit, Itachi meg az Uchihákat.

  - Jó, akkor ma este végezd el ezt.

  - J..jó..

  - Szegény Hashirama. Ha most látna, akkor biztos szomorú lenne.

  - Mi van?!

  - Jól hallottad. Ugyan is benned nem él a Tűz Akarata - mondta majd eltűnt.

Vissza a jelenbe

  - Téged aztán jól átvert Danzou. Ugye tudod, hogy az Uchihak nem voltak veszélyesek, se Kimori szülei?

  - Tudom és kérlek ne hánytorgasd fel. Nagyon tévedtem. És naiv voltam...

   - Amúgy Itachi nem egyedül végezte el az Uchiha mészárlást.

  - Mi?

  - Én segítettem neki.

  - Jókor mondod. Amúgy mi ez a Tűz Akarata? És mi köze van az Első Hokagéhoz?

  - Látszik, hogy kevés időt töltöttél Konohában. Hashirama úgy szerette a falut mint a családját. Minden egyes embert. Ő találta ki a Tűz akaratát. Mivel Konohagakeru Tűz Országában van, így jött a név. A Tűz Akarata lényegében annyi, hogy szereted, és tiszteled a faludat, azaz Konohát, és abban minden egyes embert, és a Faludat bármi áron megvéded.

  - Itachival meg pont, hogy ezt megszegtük...

  - Nos igen...de, ne rágódj a múlton. Az már elmúlt. Inkább koncentrál a jövődre.

Mondta Obito, majd indultunk a következő faluba, ami nem más volt mit Konoha. Igen Konoha. lehet, hogy messze volt, de muszáj ott is megnéznünk a szüleimet.