18. Fejezet: Másodikból első [FILLER]

Visszaemlékezés

Mikor Obitoval Konoha felé sétáltunk, ő közölte velem, hogy pár nap és ott vagyunk. Kezdett esteledni így megálltunk egy kisebb Faluban. Fingom sincs, hogy mi is volt a neve, de eléggé kicsi Falu volt.

  - Olyan kicsi ez a Falu, hogy szinte észre se veszik az embert - nézett körbe Obito.

  - Igazad van - néztem előre.

  - Ha? - állt meg Obito.

  - Hm? Mi az? - néztem rá.

  - Szédülök... - fogta meg a fejét, majd össze esett, de mielőtt a földet érte volna, elkaptam őt.

  - Obito... - lassan lefektettem a földre, majd a kezemet a homlokára tettem. Nem volt láza.

Pár másodperc múlva azt hittem, hogy szívinfarktusban halok meg. Ugyan is Obito hirtelen felült, majd bekapcsolt Sharinganal nézett rám.

  - Uramisten! - rezzentem meg.

  - Mi..mi történt..? - kapcsolódott ki a Sharinganja.

  - Azt mondtad, hogy megszédültél, a fejedhez kaptál, majd összeestél, de időben elkaptalak téged.

  - De..már nem szédülök...

  - Lekéne pihenned nem gondolod?

  - Minek kéne lepihennem? Csak egy kicsit megszédültem. Ennyi az egész. Nincs semmi bajom.

  - Nekem nem úgy tűnik. 2 hónapja is ez volt.

  - Micsoda?

  - Akkor meg tüsszögtél. Most meg szédülsz. Pihenned kéne.

  - Nem kell nekem pihenni... - majd hirtelen felállt.

  - De Obito..!

  - Nem! Nincs semmi bajom! Ki tudja jobban? Te vagy én?!

  - Én, mert látom rajtad, te pedig még saját magadnak se akarod bevallani, hogy beteg vagy!

Obito ekkor kivett az övtáskájából egy kunait, és az ujjához tartotta.

  - Kérsz tőlem vért, és megállapítod, hogy semmi bajom?!

  - Most komolyan vért akarsz nekem adni? - néztem rá komolyan.

  - Igen, mivel nem hiszel nekem!

  - Ebből is látszik, hogy beteg vagy! Szóval bemegyünk egy fogadóba, és lepihensz szépen! Megértetted?!

  - Nekem te ne dirigálj! - majd teljes erejéből eldobta a kunait, be a falu felé, ahol sok ember volt.

Gyorsan bekapcsoltam a Sharinanom, és láttam, hogy valami ünnepség van, épp amerre a kunai is repül. Hirtelen elfutottam Obito mellett, s futottam a kunai után. Az meg csak repült, leszakította a lampionokat, a szalagokat. Itt nagy baj lesz, ha nem cselekszek gyorsan.

  - Koton: Endan! - majd előre lövelltem a Tűzet, hogy a kunai is elégett. 

Azt nem tudom viszont, hogy hogyan, mert vasból volt. De viszont az egész díszlet leégett. Majd ekkor vettem észre, hogy egy előadás kellős közepén vandálkodtam be.

  - Mi a rák? - álltam meg hirtelen a felbőszült tömeg előtt.

  - Hé! Mit képzelsz mit csinálsz?! - szólt idegesen egy Öreg.

  - Mi a szart csináltál?! - állt mellém idegesen Obito.

  - Ha nem dobod el a nyamvadt kunaidat, akkor most nem lenne ez! - néztem rá mérgen.

  - Szóval mind a ketten felelősek vagytok, ezért a felfordulásért?! - nézett ránk egy nő mérgesen.

Obitoval ekkor egymásra néztünk és nyeltünk egyet.

  - Mi folyik itt? - jött felénk egy kis dundi emberke.

  - Polgármester úr! Ezek ketten tették tönkre az előadást.

Ekkor az emberke végig mért minket.

  - Shinobik vagytok? - tette fel a kérdést, pár másodperc múlva.

  - Igen - válaszoltam - Nagyon sajnáljuk, hogy tönkre tettük az előadásukat.

  - Ez egy igen fontos előadás volt. Minden évben megrendezzük. Csak hát most miattatok nem tudtuk előadni. Még csak most kezdődőt volna. De így a színészeink lesérültek a Tűz Jutsud miatt... - nézett ránk kissé idegesen.

  - Tényleg nagyon sajnáljuk. De nem érünk rá sajnálkozni. Mennünk kell tovább. - szólt Obito, majd elakart indulni, de a Polgármester elé állt, megakadályozva ezzel a menekvést.

  - Azt hiszitek, hogy csak úgy elmehettek, mindezek után?!

  - Persze - vágtam oda hozzá.

  - Akkor nagyot tévedtetek. Mivel miattatok sérült le a két színészünk, ezért ti fogjátok helyettesíteni őket.

  - Még mit nem! - kiabáltuk Obitoval kórusban.

  - Vagy ez, vagy szólók a helyi Rendőrségnek.

Obito mérgesen nézett a Polgármesterre.

  - Nem lenne jó a Rendőrségre menni - szólt halkan - Legyen - húzta a száját Obito.

  - Elvállaljuk? - szóltam halkan, miközben ránéztem.

Obito lágyan bólintott.

  - Jó. Miről szól a darab? - pillantott Obito a Polgármesterre.

  - Csipkerózsika. De eh.. - Obito a Polgármester szavába vágott.

  - Mi az a Csipkerózsika? - nézett rá Obito értetlenül.

  - Mi? Nem tudod, hogy mi az? - nézett egy idős bácsi Obitora.

  - Igazából én se tudom, hogy mi az...

  - Honnan jöttetek ti? - nézett ránk elképedve egy bácsi.

  - Mindegy is - szólalt meg a Polgármester - Majd elolvassátok a forgatókönyvet, és akkor majd rájöttök, hogy mi is az valójában. De előtte, fiam. - pillantott Obitora - Azt a maszkot le kell venned az előadáshoz.

Ekkor Obito megszeppent, s már majdnem megnyitotta a Sharinganját, amikor rátettem a kezem a vállára, s rám pillantott.

  - Kérlek ne. Ne keveredjünk még ennél is nagyobb bajba... - mondtam halkan, miközben aggódóan néztem arra a fiúra, aki épp kikapcsolta a Sharinganját.

  - Muszáj lesz levennem? Nem nagyon szeretném felfedni az arcom.

  - Hát igen. Muszáj, mivel nem lenne valami szép, ha egy maszkos fiú lenne Fülöp Herceg.

  - Muszáj a Herceget játszanom? - nézett oldalra Obito.

  - Igen. A kis hölgynek meg Csipkerózsikát, mivel őket sebezték meg. Szóval kérem, vegye le a maszkját.

  - Miért most? Nem elég az előadásra levenni?

  - Nem, mert ha mindig ebben vagy, akkor most itt az ideje, hogy hozzászokj egy kicsit ahhoz, hogy nincs rajtad.

Obito ekkor lassan levette a maszkját. Mindenki ijedten nézett rá, az arcán fekvő sebhely miatt. Ránéztem Obitora. Látszott rajta, hogy szarul esik neki, hogy megijedtek tőle.

  - Öhm..nem lehetne, hogy mégis visszavehesse a maszkot? - néztem az emberekre egy erőltetett mosollyal.

  - Nem - vonta meg a vállát a Polgármester.

  - De miért csinálják ezt vele?! Nem látják, hogy nem akarja levenni?! Nézzenek már rá, hogy milyen érzés ez neki! - keltem ki magamból.

  - Nagu... - szólt halkan Obito  - Nem Tobi! Látom rajtad, hogy ez fáj neked! - Obito ekkor meredten nézett rám - Hagyják...hagyják már őt békén - szorítottam ökölbe a kezem.

  - Nagu, elég! - kiabált velem Obito, s szomorúan nézett rám.

  - Bo..bocs.. - mondta rekedt hangon.

  - Minket nem érdekelnek ezek a röpke érzések. Elfogadjuk ahogy van. Akár szép akár ronda. Bár ezt nem tudom minek mondani - szólt a Polgármester.

Ekkor neki akartam rontani a Polgármesternek, de Obito visszafogott.

  - Nagu! Hagyd már... - szólt rekedt hangon.

  - De... - néztem rá aggódva.

  - Kérlek... - nézett rám aggódva, majd elengedett.

  - Akkor leveszi a maszkját, de nem szólnak róla egy rossz szót se. Értve vagyok?!

  - Rendben, kis hölgy.

  - Meg, hogy cókolja meg a Hejceg Csipkejózsikát, ha jajta van a maszk? - nézett ránk mosolyogva egy kislány.

Obitoval csak meredten néztünk a kislányra, majd leguggoltam hozzá, s rátettem a kezem a vállára.

  - Hogy...hogy mondtad? Milyen csók?

  - Hát a Hejceg megcsókolja Kijályjánt, hogy felteljen az álmából - nevetett a Kislány.

Felnéztem Obitora. Full vörös volt az arca.

  - Nem vállaljuk! - mondtunk egyszerre.

  - Mi? Vagyis ti nem vagytok együtt? - nézett ránk a Polgármester.

Obitoval ekkor még vörösebbek lettünk. Hogy gondolhat ilyet?

  - Ne..nem.. - szólaltam meg.

  - Ó, akkor is meg kell csinálnotok, vagy megyünk a Rendőrségre.

  - J..Jó..vállaljuk.. - hajtotta le vörösen Obito a fejét.

  - Rendben. Este odaadom nektek a szöveget, s reggelre tanuljátok meg. Annyi időt kaptok, nem hosszú a forgatókönyv.

  - Rendben. - néztem oldalra.

  - Gyertek, megmutatom a szállásotokat.

Mentünk a Polgármester után. Fél óra múlva egy motelben találtuk magunkat.

  - Tessék. A tér-elosztás már a ti dolgotok - majd elment.

  - De hát..  - akadtam ki - Itt megint csak egy ágy van...

  - Akkor? - nézett rám Obito.

  - Kő-Papír-Olló? - húztam a szám.

  - Abból megint veszekedés lenne. Egyezzünk meg csak simán, hogy ki alszik az ágyon.

  - Jó, akkor enyém az ágy, mivel a tiéd volt előzőleg - pattantam az ágyra.

Obito felsóhajtott.

  - Rendben - majd leült a földre - Akkor én alszok a kanapén.

Pár óra múlva hozták nekünk a szöveget, s átolvastuk.

  - Hm.. - fogtam az állam - Átolvastam. 2 darab olyan dolog van benne, ami nekem nem tetszik..

  - És mik azok? - nézett rám Obito. 

  - Az egyik csók, amikor a Herceg odamegy Csipkerózsika ágyához, s másik meg a végén. Amikor kiszabadít a Herceg mindenkit blablabla..és akkor is van egy csók.

  - Hm...hogyan kéne csinálni?

  - Mit? - néztem rá.

  - A csókot. Szerinted azt észreveszik, hogyha épp összeér a szánk?

  - Aha. Mivel ha ez a jelenet jön, akkor mindenki ránk fog fókuszálni így nagyon észrevehető és ha az lenne, hogy több másodpercig, és csak összeér a szánk? - kérdeztem tanácstalanul.

  - Vagy, mintha puszit adnék neked, csak nem több ideig marad a szám a tiednél, így jó?

  - ...

  - Na mi az? Nem tudsz válaszolni? - ült velem szemben az ágyra.

  - Itt azt írja, hogy az utolsó csóknak, rendes csóknak kell lennie - néztem fel vörösen Obitora.

  - He? - dermedt meg Obito - Miért mindig veled?

  - Ezt én is kérdezhetném! - akadtam ki.

  - Mindegy is majd valahogy megoldjuk holnap... - feküdt le nekem háttal a kanapéra.

  - Igen, majd valahogy megoldjuk - szólt halkan, majd min a ketten elkezdtük tanulni a szöveget.

Órák elteltével komásan felültem az ágyon. A hol fénye világított be a szobába, viszont alig láttam valamit, olyan sötét volt. Hirtelen nem tudtam, hogy hol vagyok, majd kinéztem az ablakon, s rájöttem, hogy még mindig ebben az ostoba Faluban. Komás fejjel ránéztem az órára. Ha jól láttam, akkor 01:26 volt. Szomjas vagyok. Villanyt nem kapcsolok, mert a végén felkeltem ezt a nagy marhát. Felálltam. Nem hazudok, majdnem elestem. Az ágyba kapaszkodva mentem előre. Igazából azt se tudtam, hogy a konyha merre van, ugyanis még nem nagyon néztünk körül a lakásban. Úgy döntöttem, hogy elengedem az ágyat. Bár rossz döntés volt. Mentem előre persze csoszogva, hogy neki ne menjek valaminek. Majd mikor már úgy éreztem, hogy semmi sem áll az utamba, elkezdtem lépkedni. Rossz döntés volt. Ugyanis megbotlottam Obito hátizsákjában. Átestem a kanapé karfáján, és kishíján ráestem Obitora. Épp, hogy kitudtam térni az elől, hogy rázuhanjak. Végül nehezen, de felálltam és megtaláltam a konyhát, majd ittam, és visszamentem az ágyba.

  Reggel Obitoval átolvasgattuk a szöveget, majd szóltak, hogy nemsokára kezdődik az előadás. Jelmezt nem kellett felvennünk. A Polgármester szerint, a rendes ruhák is pont jó a színdarabhoz mert a színdarabhoz ócska ruhák kellenek. Kösz, nagyon kösz.

  Ment a darab. Semmi olyan dolog nem volt. Majd eljött a csók része.

Feküdtem az ágyon. Csukott szemmel. Mikor Obito megcsókolt volna, előtte odasúgta nekem

  - Ne akadj ki, kérlek...

Majd hirtelen a száját összetapasztotta az enyémmel. De nem csak ennyit tett. Nyelvével próbált átjutni az én számba. Én nem engedtem. Jézusom, mit művel?! De...Mi van akkor, ha ezt nem ő akarja? Ha a Polgármester mondta neki? Működjek együtt, és hagyjam neki? Én nem csókolhatok vissza, mert "alszok". Szóval rá kell hagynom. Hagytam neki, hogy nyelvével átjusson. Egy picikét meg is rezzent. Gondolom meglepődött, hogy hagyom, és nem akadok ki. Majd tettem azt ami a szövegben is volt. Lassan kinyitottam a szemem, és megláttam Obito full vörös arcát. 

  - Szia Obito - súgtam neki, miközben halványan mosolyogtam.

  - Szia... - nézett a szemembe.

Ezek után történtek a cselekmények. Majd az utolsó rész jött. Az utolsó pillanattal, ami nem volt más mint a másik csók.

  - Szeretlek - mosolygott rám Obito.

  - Én is téged.

Ekkor Obito közel hajolt, hogy megcsókoljon. Gyorsan lezajlítottuk a csókot, mely után egy igazi szemétnek éreztem magam. Deidaraval szerettem volna az ilyesfajta dolgokat megélni. Nem mással.

  A darab végeztével, odajött a polgármester.

  - Lerendeztétek a tartozást. Most már mehettek. Köszönjük nektek. További jó utat - majd elment.

  - Végre vége.. - nézett rám Obito - A cuccainkat már lehoztam. Mehetünk?

  - I...Igen.. - vörösödtem.

  - Ha? Neked meg... - hirtelen megrezzent, majd elvörösödött.

  - Bo..bocs..neked ez volt az első igazi csókod nem? - tette a szája elé a kezét, hogy ne lehessen annyira látni, hogy vörösödik.

  - I..Igen..de tőled meg a második...de az első az nem rendes volt...

Mind a ketten vörös arccal szedtük a cuccainkat, majd gyorsan megbeszéltük, hogy erről nem beszélünk senkinek, soha. Senkinek.

Így lett a Második csókomból, az első...