20. Fejezet: Csapdába csalva [FILLER]

Ez az egész eset, amit most elszeretnék mesélni, azután történt nemsokkal, hogy megtanultam a Szél Elemet. Obitoval sétáltunk az erdő szélén, ahol nem igen voltak falvak.

- Hol fogunk megszállni, ha beesteledik? - mondtam magam elé.

- Hol? Ott ahol vagyunk. A talaj is jó, nem? - nézett előre.

- Baromi jó főleg, hogy a talaj kemény, még a pokróccal is.

- Nekem kényelmes.

- Az te vagy... - fintorogtam, magam elé.

- Ne fintorogj - pillantott rám.

Végül órákig sétáltunk még, amikor már kezdett beesteledni, így letelepedtünk egy számunkra szimpatikus helyen és tüzet gyújtottunk. 

- Mond csak Obito... - törtem meg a hosszú csendet.

- Tessék? - szólt lágy hangon.

Esténként mindig ilyen. Nyugodt, és mintha kicserélték volna. Ilyenkor lehet vele beszélgetni rendesen.

- Nem szeretnélek megbántani, de...Szimplán szeretnék valamit kérdezni.

- Mégpedig? - pillantott rám, miközben a könyökén támaszkodott.

- Rin meghalt, már hosszú évekkel ezelőtt. Te azonban még mindig szereted őt. Valószínűleg azért nem értem ezt, mert én nem tapasztal meg ehhez hasonlót. Viszont miképp lehet érezni egy olyan ember iránt, aki már nincs közöttünk?

Ekkor Obito bágyadtan felült.

- Miért kérdezel ilyet?

- Mert kíváncsi vagyok. Miképp lehet szerethetni egy halott lány?

- Had döntsem el én, hogy kit szeretek, légy szíves! - mondta kissé idegesen.

- Csak szeretném megérteni, hogy miképp érezhetsz! - néztem oldalra.

- Hallgass már! - emelte fel a hangját, majd rám vetette magát.

- O...Obito... - lepődtem meg.

- Idefigyelj! Állítsad le magad, mert olyat teszek, amiből semmi jó nem fog kisülni!

- Most mi a bajod?! Te bármit beszólhatsz nekem, de énnem kérdezhetek meg valamit?! - néztem rá mérgesen.

- Ilyen hasznavehetetlenek nekem csak ne ugassanak!

Mérgesen néztem a társamra, akinek szemmel láthatóan nem tetszett a nézésem.

- Mégis miért vagy velem ilyen?

- Talán azért mert... - bekapcsolta a Mangekyou Sharinganját, én hülye meg pont, hogy belenéztem - Oly sok fájdalmat kaptam az élettől, hogy kénytelen voltam ehhez folyamodni.

Ebben a pillanatban akaratom ellenére is lehunytam a szemeimet. 

Sötét. Sötétségben voltam. 

A szemeim hirtelen pattantak ki, és a levegőt erősen kapkodtam, miközben a víz teljesen levert.

- Ho...Hol vagyok? - ijedtem meg, ugyanis egy számomra ismeretlen helyen voltam. Egy ágyban.

Hirtelen kipattantam onnan, s ennek következtében leestem az ágyról.

- Mi a jó élet? - néztem körbe.

Hamar felismertem a helyet és realizáltam, hogy hol vagyok. Ez a régi szobám volt. Még mielőtt Deidarával elhagytuk volna a Falut. Hogy kerülök én ide? Vagy...hát persze. Obito. Belenéztem a Mangekyoujába, így tuti, hogy ez csak egy Genjutsu. De vajon, hogy tudok belőle kijutni?

"Talán azért mert...Oly sok fájdalmat kaptam az élettől, hogy kénytelen voltam ehhez folyamodni."

Felidéztem magamban Obito szavait. Talán azt akarja, hogy érezzem át én is azt a fájdalmat, amit Rin miatt kapott? Vagy ki tudja, nehéz őt megérteni. Viszont valamilyen szinten meg is értem. Mindenesetre körbe nézek, hogy ez milyen Genjutsu is valójában.

- Nincs itt senki... - kukkantottam ki az ajtón, majd kisétáltam a konyhába - Hát ez meg? - pillantottam a kanapén lévő pulcsira - Ez...Deidaráé...mi a fenét keres ez itt?

Lehet, hogyha találkozom vele, akkor esélyem lesz kitörni ebből a Jutusból. 
 Magamhoz ragadva a szőke hajú pulcsiját, kirohantam az ajtón. Tudtam jól, hogy merre lakik Deidara, így az utam hozzá vezetett egyből. Ahogy odaértem akkor illedelmesen bekopogtam. Mikor az ötödik kopogásra se jött válasz, rájöttem, hogy nincs itthon. Talán körül nézek a Faluban. Tuti, hogy Akatsuchival van. Körbejártam az egész falut, de sehol se láttam őt.

- Mégis hol lehet? - sóhajtottam nagyot - Mindenhol meg...Huh? - néztem a park irányába, ami történetesen mellettem volt, ugyanis hangzavarra lettem figyelmes.

- Genjo! Hé! Vigyázz! Látod, ezért nem akartuk, hogy megtanuld a Tűz Elemet! A végén felgyújtod az egész Falut!

- Nem is igaz!

- De! Szóval vigyázz!

- Nem is igaz! Mond meg nekik, Sensei!

Sensei? Ki a...Mi?

- Hé, ne szóljátok őt le. Lehet, hogy a végén, ő menti meg a bársony kis seggeteket. Hm! - nevetett Deidara.

- Deidara... - lepődtem meg, s véletlen kimondtam hangosan a nevét.

- Oh, szia Nagu. - intett mosolyogva felém.

- Nagu! - kiabálta a három gyerek felém, s pár pillanat alatt, már előttem is álltak nagy boldogsággal.

- Mond Deidara-senseinek, hogy szóljon már Genjora, hogy ne használja ilyen felelőtlenül a Tűz Jutsukat. - nézett rám pufogva az egyetlen lányka a gyerekek közül.

Nem ismerem őket. Akármennyire is szeretném tudni a nevüket, nem tudom.

- Ugyan Anjou, nem kell ennyire túldramatizálni. - nézett a kislányra Deidara. Szóval őt Anjounak hívják.

- De Sensei! Igaza van! - durcáskodott a a kék hosszú hajú. Ő fiú volt.

- Kanzo! Elég! Hm! - szólt rájuk Deidara. Szóval a kék hajút Kanzonak hívják. A kislányt Anjounak, a barna hajú kisfiút meg Genjonak.

- Istenem, de fárasztóak vagytok... - legyintett Genjo.

- Jó, menjetek most már, vége az edzésnek. Hm. - szólt aggódóan Deidara, majd a gyerekek elmentek.

- Nagyon elevenek - suttogtam mosolyogva.

- Mint mindig - jött közelebb Deidara.

- Huh? Deid... - nem tudtam befejezni, mert Deidara olyat tett, amin nem kicsit illetődtem meg.

Fél perc telt el, én pedig blokkolva álltam egyhelyben. Ez mégis mi volt?

- Baj van? Olyan vagy, mintha egy idegen csókolt volna le... - rátette a kezét homlokomra - Nincs lázad. Hm.

- Jó...Jól vagyok! - mentegetőztem - De miért csókoltál meg az előbb? - vakartam a tarkóm.

- Mi az, hogy miért? Az ember már ne is csókolhatja meg a saját barátnőjét?

- De, de ne....mi? A barátnőjét? - kerekedett el a szemem. Ez nem létezik, biztos, hogy rosszul hallottam!

- Komolyan mondom, hogy beteg vagy! Hm. - nézett rám aggódóan - Komolyan nem tudod, hogy járunk, lassan 3 éve?

Mi? Obito aztán kitett magáért, mit ne mondjak. Egyszerűen nem értem ezt az egészet, de talán ha együttműködő leszek, hamarabb szabadulok.

- Jól vagyok, nyugi. - mosolyogtam biztatóan.

- Hu, ennek örülök. Hm? Mi az a kezedben?

- Oh, a pulcsid. Ott volt nálam...

- Ja, igaz is - vakarta a tarkóját - Tegnap nálad felejtettem az esti kaland után. Hm. - nevetett.

- Tessék? - lankadt le a tekintetem.

- Hm? Mi az? Mi a baj? Hm.

- Most mi komolyan tegnap...

- Igen. Elég durva volt, bár az ágy jól bírta.

Mi? Ez...ugye nem...

- De te is egész jól bírtad szóval, máskor is megcsinálhatnánk. Hm. - kuncogott Deidara.

- Deidara...mi most komolyan?

- Hm? Mi komolyan? Olyan rossz belegondolni, hogy kicseréltük az égőt a szobádban?

- Mi?

- Istenem, hogy milyen feledékeny vagy. - sóhajtott - Tegnap elromlott nálad az égő. Így rákellet állnunk az ágyra ami majdnem összerogyott. S pár óra alatt sikerült csak kicserélnünk.

- Oh... - néztem oldalra.

- Miért, mire gondoltál? Hm. - nézett rám komolyan.

- Se...semmire.. - vörösödtem el.

- Tán arra gondoltál, hogy lef-

- Nem! - hadonásztam a kezeimmel.

- Most mi a bajod? Miért lenne ez olyan nagy csoda? Hm. - simította végig az arcomat, meleg kezével.

- Hagyjuk. Oké?

- Hát jó. - nézett rám kételkedve - Olyan fura vagy. Biztos jól vagy?

- Biztos...

- És biztos, hogy nem történt semmi? Hm.

Lehet...lehet, hogy el kéne neki mondanom, hogy mi a helyzet. Hogy miért vagyok itt, de úgy se hinne nekem.

- Nincs...nincs semmi baj... - erőltettem egy mosolyt az arcomra.

- Jó, de ha van valami, akkor kérlek szólj nekem. Rendben? Hm.

- Rendben.. - néztem rá.

- Na gyere. Ma én főzök. - mosolygott, majd összekulcsolta a kezemet az övével.

Belerezzent az egész testem, de szerencsémre Deidara nem reagált rá semmit. Mentünk Deidarához. Olyan fura érzésem volt útközben. Mintha hiányozna belőlem valami. Egy olyan dolog, mely eddig velem volt. Mégis mi ez az érzés?

- Na itt vagyunk. - lépett be Deidara a házába, amikor odaértünk, én pedig követtem.

Körbe néztem, de úgy, hogy ne legyek feltűnő. Aztán a szekrényen megpillantottam egy képet.

- Ennyire érdekes az a kép? - jött oda mellém.

- Hm?

- Számtalanszor láttad már, most mégis úgy nézed, mintha most látnád először. Hm.

- Ja, csak szerintem még mindig jó kép rólatok.

El se hiszem. Komolyan milyen Genjutsu ez?

- ÁÁ! - ásított Deidara - Fáradt vagyok. Kanzoék ma nagyon lefárasztottak. Hm.

- És mi lesz a vacsorával? - pufogtam.

- Ha éhes vagy, főzöl magadnak, és fáradt vagyok ehhez. Hm. - nézett rám komolyan.

- Nem mintha tudnék főzni...

- Mi van? - nézett rám kikerekedett szemekkel.

- Mi az már megint?

- Baromira jól főzöl, akkor most mi a bajod?

Ennek mi a baja? Rettenetesen főzök. Azért szokott Konan főzni. Igaz is, a többiek. Vajon mi lehet velük? És vajon ebben a Genjutsuban ők hol vannak?

- Mindegy, én sem vagyok éhes.

- Hát...ha te mondod... - ment be a fürdőbe.

Én addig leültem a kanapéra. Vajon tényleg az a Obito célja, hogy nekem is fájjon? Vagy szimplán szórakozik velem. Ki tudja. Csak szabaduljak ki innen. Nem érünk rá erre jelenleg. Van fontosabb dolgunk is, minthogy Genjutsuba zárjuk a másikat.

- Min gondolkodsz? Hm. - állt elém Deidara egy szál alsóban.

Az arcomon nagy pír jelent meg és igyekeztem csak a fiú arcát nézni.

- Mi a bajod megint? - nézett magán végig - Hányszor aludtunk már együtt, s egyszer sem reagáltál így.

- Fáradt vagyok.

- Azt látom. Na gyere. - megragadott, majd a karomnál húzva vitt a szoba felé.

- Elrabolsz vagy mi? - nevettem.

- Pontosan. Hm. - dobott le az ágyukra.

- De nem akarom, hogy el...

Nem tudtam befejezni, mert Deidara hirtelen megcsókolt. Ledermedtem. Nem tudtam visszacsókolni. Egyszerűen nem.

- Nagu... - könyökölt felém, miközben suttogott - Baj van? - nézett szemembe. Azok a szemek. Azok az égkék szemek.

- Nincs - ráztam meg a fejemet, mire ő a vállamra adott egy puszit - Viszont nem azt mondtad, hogy fáradt vagy? - néztem oldalra.

- Hozzád soha nem vagyok fáradt. Hm. - mondta majd elkezdte csókolgatni a nyakam.

Jómagam csak kicsit elhúztam a nyakamat. Ez nem helyes. Ő nem igazi. Nem az igazi, élő Deidara.

- Olyan vagy, mint akit kicseréltek. Mint aki még soha az életben nem volt velem.

- Ez nem igaz, csak fáradt vagyok.

- Nem hiszek neked. - ült fel - Ha fáradt lennél, akkor nem ilyen lennél. Olyan elutasító vagy, mint aki nem akar velem társulni. Hm.

- Ne beszélj hülyeségeket.

- Pedig olyan vagy. A...Akkor viselkedtél így utoljára, amikor az a bizonyos dolog történt... - nézett rám aggódva.

- Mi? - néztem rá sokkolva.

- Nagu... - fogta meg a kezemet, s komolyan nézett rám - Hidan megint...megint... - szorította erősen a kezem. Láttam rajta, hogy fáj neki amit mondani akar, de ennek ellenére mondani akarja. Ritka volt Deidarat ilyennek látni, és habár ez nem volt a valóság, elmondhatatlanul fájt őt így látnom.

- Deidara... - mondtam halkan.

- Hidan ismét megtette? Ismét megerőszakolt? - nézett rám meggyötört tekintet mellett.

Tessék? A fiú szavai visszhangoztak a fülemben. Ez nem történhet meg, ez egy borzalmasan rossz vicc!

- Nagu, válaszolj!

- Deidara...nem...

Nem. Ez nem mehet így tovább. Azt se tudom, hogy miről beszél, szinte nem értek én itt semmit. Mit akar ezzel a Jutsuval? Hogy tud ő ilyeneket elém vetíteni? Hogy? Vagy, várjunk csak! Hát ez az! Miért nem jöttem rá hamarabb?! Istenem, de hülye vagyok. Ez nem egy Genjutsu. Obito átküldött engem egy párhuzamos Világba, ahol minden az ellentétje a mi Világunknak. Azért van itt minden máshogy mint nálunk. Deidarával együtt vagyunk. Rendes életet élünk és az Akatsuki. Nincs az Akatsuki. A Sharinganom pedig képtelen vagyok bekapcsolni. Ebben a Világban, én nem az Uchiha Klánból származom. Azért ilyen fura minden. Ezt elkell mondanom Deidaranak. Tudnia kell róla.

- Deidara... - néztem rá.

- Hm?

- Elkell mondanom neked valamit, akár hiszel nekem akár nem... - néztem kék szemeibe komoran.

Nehezen, de felvázoltam a fiúnak a helyzetet, megkockáztatva, hogy nem hisz nekem.

- Ez most komoly? - nézett rám - Bár lehet, hogy ez megmagyarázza, hogy miért vagy ennyire fura. De ha te a másvilági Nagu vagy, akkor...Hol az evilági Nagu?

- Szerintem rögtön visszatér, ha én eltűnők ebből a világból.

- Értem. És mond csak az ottani Deidara milyen? Hm.

- Biztos akarod tudni? - húztam a szám, mire ő bólintott - A te ellentéted. Mármint, te más vagy, mint az én világomból származó Deidara. Olyan vagy, de mégsem. Sokkalta gyengédebb a személyiséged. Az ottani Deidara sokszor bunkó velem. Nem szeret és nagyon sokszor veszekszünk. Viszont jó ember. Ismerem, és tudom, hogy jó ember...

- He?! - akadt ki - Ez komoly? Hm.

- Igen. De mi történt Hidannal, meg az itteni Naguval? - néztem szomorúan Deidarára - Komolyan ezt csinálta vele?

- Igen. 1 éve. Sajna nem voltam itthon és Hidan őrülten szerelmes volt Naguba, így kihasználta az alkalmat, és semmi félelem nélkül megtette...Hm.

- Jézusom...

- De gondolhatod, hogy mit kapott ezután tőlem - mosolygott halványan Deidara.

- Megverted? - néztem rá.

- Ez enyhe kifejezés. Miután Nagu ezt elmondta nekem, a testemben szétáradt a düh, és semmi nem érdekelt, rohantam ki az ajtón, s kerestem örültem Hidant. Az egész Falut végig jártam, mire megtálaltam a Falu határánál. Önkénytelenül nekiugrottam, s orrba-szájba vertem. Nem bírtam megállni. Majd ezt Kurotsuchi észrevette, s próbált leszedni Hidanról. Vele volt Akatsuchi is, így ők is lefogtak engem. De nem bírtak, s miközben vertem Hidant, nem tudtam megállni, hogy ne sírjak. Tudom, nem méltó egy férfihoz, de annyira fájt, hogy Naguval ezt csinálta, hogy a düh mellé ez is társult. Pár perc múlva, amikor már széjjel vertem, Kurotsuchiék letudtak szedni róla. Ott térdeltem a szétvert Hidan előtt, s az arcomat kezembe temetve sírtam. Utálom bevallani, de igaz. Majd Kurotsuchi mondta Hidannak, hogy tűnjön el innen, s soha ne jöjjön vissza ha jót akar magának. Eltűnt, és azóta se láttuk. De én abban a pillanatban összetörtem. Nem tudtam, hogy történik , a Világ jelenleg nem létezett számomra, csak a fájdalom, amit annak a személynek okoztak, akit én a világon mindennél jobban szeretek. Mikor már kicsit lenyugodtam, akkor már Kurotsuchiék már elmentek, s helyettük Nagu állt mögöttem. Hm. Elmondta, hogy végig nézte ami történt. Nem tudtam, hogy most mit csináljak. Lehet megutál ezért, de nem tette. Hanem szorosan megölelt, s bár nem kellett már, elkezdett engem nyugtatgatni.

- Dei...Deidara.. - lett könnyes a szemem.

- Ne sírj, kérlek.

- Ne...nem fogok... - töröltem meg a szemeim.

- Ne is. Egy ilyen szép lánynak nem kell. Hm. - mosolygott Deidara.

- Deidara.

- Hm? Mi az? - nézett rám mosolyogva.

- Köszönöm... - öleltem meg, majd elhajoltam.

- Szívesen és ne haragudj, hogy csak úgy megcsókoltalak - vakarta a tarkóját - De nem tudtam, hogy te nem az a Nagu vagy...

- Semmi baj.

- De mond csak... - nézett rám kedvesen - Te szereted az ottani Deidarat? - nézett rám vidáman.

- Igen - vörösödtem el.

- Na ezen nem kell mit szégyellni. Hm. Ebben a Világban például én kezdeményeztem, bár ezek szerint én egészen más vagyok, mint az ottani. Hm.

- Igen. Te kedvesebb vagy, és törődsz az emberekkel. Viszont az ottani Deidara is képes erre, csak nem sokszor teszi. Viszont képes rá.

- Értelek.

- És még valami - néztem rá komolyan - Az itteni emberek egészen mások mint az ottaniak. Az ottani Hidan nem tudna ártani nekem. Bár egyszer ártott, de azt mindjárt elmesélem, az itteni viszont tud. Az ottani Deidara képes engem bántani, az itteni Deidara meg ő maga halna bele ha valami történne velem.

- Komoly? Eskü visszamegyek veled, és megverem az ottani énem. De mi van Hidannal? Hm.

Röviden és tömören elmondtam a szőke hajú fiúnak, hogy Hidan egyszer majdnem megölt, persze nem szándékosan. 

- Az komoly. Hm. De most már minden rendben közte, és közötted, nem? Hm.

- De - ásítottam.

- Fáradt vagy? Feküdjünk le, alszok a kanapén.

- Köszönöm.

- Nem kell megköszönnöd. Hm. - adott egy puszit a fejemre, majd mosolyogva elment.

Miután Deidara elment, lekapcsoltam a villanyt, s bedőltem az ágyba. Mivel fáradt voltma, képes voltam hamar elaludni.

Másnap Deidarával azon töprengtünk, hogy hogyan tudnék visszajutni az eredeti Világomba.

- Ez az Obito...Na addig értem, hogy miket esett át, de mi az, hogy "Éld át ugyanazt a fájdalmat amit ő"?

- Nem tudom. Lehet. Most ugyebár ő elvesztette Rint és szerette volna, ha ebben a világban veszítsem el azt akit szeretek... - ijedtem meg - De nem azt a személyt akit az itteni énem szeret. Hanem azt akit én... - szóltam halkan, majd hirtelen felálltam.

- Hm? Nagu? Várj. Ki az személy, akit az itteni Nagu nem szeret, viszont te igen? Hm.

- Nem. Még ha ő ebben a Világban is van. Még ha az én Világomban nem is tűnik el...Nem! Nem akarom, hogy meghaljon!

- Nagu..Hm... - állt fel szomorúan Deidara.

- Nem akarom! - viharzottam mi az ajtón, és rohanni kezdtem.

Kerestem azt az embert, akit már több éve nem láttak. Kerestem a lehetetlent, de semmi. Kerestem megakartam őt találni. Kérlek, legyél itt valahol. 

  Kerestem mindenhol, végül elértem az erdőt.

- Hol...Hol lehetsz? - kétségbeesetten néztem körül.

- Azt hiszed, hogy ennyivel legyőzöl, kölyök?! He?!

- Ez a hang... - mondtam magam elé, majd csináltam egy 180-fokos fordulást, s megláttam azt amitől széttörött a szívem.

Hidan a szemem láttára robbant fel.

- Hi...Hidan.. - a szívem komolyan kihagyott egy ütemet - Hidan! - üvöltöttem torkom szakadtából, s a könnyek csak úgy potyogtak a szememből.

Ismét elsötétült minden. Mikor ismét kinyitottam a szemem, már nem sírtam, és Obitot láttam magam mellett. Pont ugyanúgy mint azelőtt, hogy megtörtént volna ez az egész.

- Rohadék! - kiabáltam, majd felé fordultam, miközben felültem - Mire volt ez jó?! Mégis mire?!

- Most már tudod, hogy milyen érzés, igaz? - beszélt hozzám nyugodtan.

- Csak ezért? Ezért volt az egész?

- Igen. Mi másért?

- Neked ez szórakozás, vagy mi? 

- Még mindig nem érted, igaz? Az élet nem szórakozás. Ezt jól jegyezd meg.

Mérgesen fordultam á a másik felemre, miközben az agyam csak azon kattogott, hogy mi történhet ezután abban a világban.