21. Fejezet: Obito betegsége

Véget értek a fillerek, folytatódik a történet ott, ahol a fillerek előtt abbamaradt :)

- Várj, mielőtt válaszolsz. Valamit elkell, hogy mondjak. - nézett rám komolyan.

- Hm? Mi az?

- Emlékszel még arra a darabra?

- Mit beszéltünk meg? Erről nem beszélünk soha többet!

- Jó, biztos, nem tudom.

- Mi az, hogy nem tudod?! Hisz együtt tettük az ígértet. - förmedtem rá.

- Tudod aznap este mikor történt az Akemis eset...

- Igen?

- Aznap este, mikor elaludtunk, én előre mentem Konohába, mivel nem akartam ilyen hülyeségekre vesztegetni az időmet, így az akivel ezek a dolgok történtek, az már a klónom volt.

- Mi? Ezek szerint a klónoddal történt az esti "kaland", s a műsort is vele csináltam meg?

- Pontosan. S mikor Konohába értetek, és letelepedtetek a szálláson, a klónom visszajött hozzám, onnantól már én voltam veled.

- Értem, hogy is gondoltam, hogy vállalsz ilyesmit. - néztem rá.

- Én Rint szeretem. És ezen semmi sem változtathat. Még te sem. És ilyeneket én nem fogok vállalni.

- Értelek én. - néztem Obitora.

- Nos. Mi a válaszod? Válassz. Az Akatsuki, vagy a boldog élet.

- Komolyan. Könnyű a válasz. - nevettem fel.

- Ha? Neked meg mi a bajod?

- Obito. Számomra a kettő ugyan az.

- Mi?! Nem értelek. Adj már egy konkrét választ! - lett ideges.

- Az Akatsuki nekem a boldog élet! - mondtam ki.

- Mi? Ez most komoly?

- Igen. Én az Akatsukiban élek boldog életet, még ha ezt te nem is tudod megérteni.

- Hát, te tudod. - vonta meg a vállát.

Pontosan, ezt én tudom a legjobban, mivel ez az igazság. Én velük vagyok boldog, még ha valaki nem is ugyanúgy érez, mint ahogy én iránta.

- Ááá... - nyögött fel Obito, majd a fejéhez kapott.

- Obito! - fordultam hirtelen felé.

Fogta a fejét, s fájdalmas tekintettel nézett a földre.

- Obito! - szóltam rémülten.

Obito a földre esett. Gyorsan odarohantam hozzá.

- Obito... - ültettem fel.

Obito egy elkezdett köhögni, s közben vér jött ki a szájából.

- Hé, Obito! - aggódtam.

- Mi? - állt el a köhögése hirtelen - Mi...történt...? - térdelt előttem.

- Megint rosszul voltál csak most vért is köhögtél fel. Obito, komolyan mondom, hogy pihenned kéne. Tuti, hogy van valami ba..

- Nem! - szólt rám haragosan.

- Most az egyszer figyelj rám. - álltam fel - Pihenned kell, különben soha nem gyógyulsz meg!

- Ki mondta, hogy beteg vagyok?

- Látom rajtad, le se tudnád tagadni.

- Nem igaz...

- De beteg vagy. Had segítsek... Kérlek!

- Nem vagyok beteg, értsd már meg!

- Bezzeg Rinnek engednéd... - motyogtam.

- Ha még egyszer a szádra veszed, akkor esküszöm, hogy megöllek! - nézett rám gyilkos tekintettel.

- Értettem. Bocsánat.

- Menjünk...tovább... - mondta halkan.

Obito összeszedte magát, majd elteleportált minket, egy másik helyre.

- Hm? A Konohaiak már nincsenek itt. - szólaltam meg.

- Igen. Szerencsénk van... - nézett rám.

Sápadt volt, ez pedig nem tetszett. Nagyon nem.

- Akkor itt lepihenünk?

- Nincs más választásunk. - dobta le a cuccunkat.

Néhány perc telt csak el, azonban ismét kaptunk egy nem kívánatos személyt.

- Hali! - jelent meg valaki előttem.

Odapillantottam, de nem nagyon tudtam az illetőt szemügyre venni, ugyanis egy hatalmasat rúgott az arcomra. Akkora erővel támadott, hogy közel húsz méterre repültem.

- Nagu! - kiáltott fel Obito.

- Lám-lám.... - tapsolt egy ismerős hang.

- Akemi? - támaszkodtam a könyökömön nagy nehezen.

- Mi?! Mit keresel itt megint?! - lett ideges Obito.

- Csak jöttem bejelenteni valamit. - mondta gúnyosan.

- Mond csak...hogy csinálod ezt komolyan? Hogy tudsz idejönni, hogy nem is vesszük észre a Chakrád?

- Majd elmondom, nem?

- Gondoltam, hogy olyan hülye vagy, hogy elmondod.

- Ne hasonlíts ahhoz a szerencsétlenhez. - mutatott rám.

- Azért a testvéri szeretet megvan köztetek. - forgatta a szemét Obito.

- Te ne szólj bele!

- Nekem szóltál, kiskölyök?! - nézett rá mérgesen Obito.

- Igen neked, nagy mamlasz. Amúgy meg azért jöttem, hogy elmondjam, hogy nem sokára itt az idő.

- Ez meg miről beszél?

- Nagu tudja. - mosolygott rám önkénytelenül.

- Mi? Mit akarsz te akkor?!

- Az nap amikor megakarok veled küzdeni, drága húgocskám. - állt elém, s a kezét nyújtotta.

- Huh? -néztem fel rá.

- Felsegíteni. Na? Jössz már?

- Nem! Feltudok kelni...magamtól...is... - álltam fel remegő lábakkal.

- Pff! Szerintem ezt nagyon megfogod bánni, ugyanis utoljára nyújtottam valaki a kezét segítségért! - nézett rám mérgesen, majd eltűnt.

- Ez tényleg megakar veled küzdeni... - szólt oda nekem Obito.

- Nem mondod. Bár ha megküzdünk akkor szerintem nagy az esélye, hogy megöl... - álltam Obito elé.

- Ebben most igazad van. - nézett rám.

- Hát kösz! - néztem rá mérgesen.

- Most miért? Ez az igazság. Hm. A Sötét  Jutsuk melyik részeit tudod eddig?

- A nagy részét tudom...

- Nagy része alatt mit értesz?

- A Sötét Gyógyítás már megy, szóval ha lesebesülök, akkor van esélyem a gyógyulásra.

- Jó. Többi? 4 főbb kiegészítője van. Hányat tudsz abból? Van a Sötét Chakra, a Sötét Gyógyítás, Sötét Villanás, s a Sötét Chakra irányítása.

- Eddig csak Sötét Gyógyítás, a Sötét Chakra megy...

- De várj, ha megy a Sötét Chakra, akkor a Sötét Chakra irányítása is. És ezek szerint az Edo Tensei is megy neked. S ha az Edo Tensei, a Sötét Chakra irányítása is megy, akkor a Sötét Villanás is megy. Szóval tudod az egész Justut... - nézett rám elképedte.

- Akkor ezek szerint igen - vakartam a tarkómat.

- Gyorsabban tanulsz mit vártam.

- Jó tanárom volt. - nevettem.

- Tudom, hogy jó vagyok, nem kell mondanod. Amúgy mi volt abban a Világban ahova küldtelek? - ült le törökülésbe, a maszkját levette.

- Igazából, - példáját követve én is leültem elé - egészen más volt mint az itteni. Ott nem létezett az Akatsuki. Legalábbis én nem voltam a tagja, és nem találkoztam velük és nem is hallottam róluk.

- Ne már.

- De. S én nem az Uchiha klánból származtam. Rejtett Szikla Faluban éltem, és Deidarával voltam együtt.

- Ezt nem mondod komolyan? Elküldelek, hogy szenvedj, erre boldogan élsz azzal az idiótával? - nézett rám komolyan.

- Nem egészen. Deidarával boldogan éltem, azonban ez még nem minden. Volt egy sötét dolog is a háttérben. - néztem rá komolyan.

- Huh? Mi volt az? - pillantott rám kíváncsian.

- Az, hogy abban a Világban Hidan megerőszakolt engem. - néztem komolyan Obitora.

- Mi? - lankadt le a tekintette. Lesokkolta őt is - Ezt nem mondod komolyan?

- Ilyennel nem szoktam viccelni. Amúgy az ottani Deidara végtelenül kedves, a mi Deidaránknak az ellentéte. Ott elkezdtem keresni Hidant egy kis idő múlva, majd egy erdőben kötöttem ki és ott a szemem láttára halt meg. Ott helyben azt hittem, hogy meghalok a fájdalomban, s abban a pillanatban jöttem vissza ide.

- Elég beteg dolgok vannak abban a Világban. Lehet még durvábbak mint ebben. Velem nem találkoztál?

- Nem, veled nem, ahogy a többiekkel sem, mint mondtam.

- Jól van. - ásított - Aludjunk. Fáradt vagyok. - dőlt hátra.

- Jó... - mondtam halkan, majd én is ledőltem aludni.

Aznap este úgy terveztem, hogy kialszom magam végre, Legalábbis csak szerettem volna, ugyanis arra riadtam fel, hogy egy ismerős hang, szinte ordít.

- Huh? - pillantottam Obito felé komásan - Mi a franc történik?

Obito ült, s a hasát fogta fájdalmas arckifejezéssel. Én hirtelen másztam Obito elé.

- Obito! Mi a baj?! - kérdeztem kissé nyugtalanul - Obito!

- A ha..hasam... - nyögte ki fájdalmasan.

- A hasad? - néztem az említett részre, majd hirtelen mozdulattal a táskámhoz nyúltam, és elővettem belőle egy doboz gyógyszert. Igazából nem is tettem gyógyszert, mikor elhagytuk a szervezetet, és útközben sem vettünk. Én nem voltam beteges típus és Obito sem, így nem készültem fel erre az eshetőségre - Tessék vedd be ezt - tartottam a kezemben a gyógyszer, és egy üveg vizet felé.

- Ne...nem kell! - csapott a kezemre. Ennek hatására a gyógyszer leesett, s elgurult.

- Na ide figyelj! - ragadtam meg elől a gallérjánál - Látom, hogy beteg vagy, te is látod, mégse szedsz be gyógyszert! Megakarsz halni, vagy mi?! - kiabáltam vele.

- Nem vagyok rászorulva, hogy egy ilyen kis csitri segítsen nekem. - szabadult ki szorításomból - Csak begörcsölt a hasam. Nincs semmi bajom, értsd már meg!

- Azért kiabáltál vagy mi?! Vedd már észre, hogy valami nem stimmel veled! Nem ez az első alkalom, hogy rosszul vagy! Ha nem kezeled előbb-utóbb belehalsz! Aggódom érted, Obito! - ordibáltam vele.

- Nem kell, hogy kioktass... - nézett félre - Csak egy kis pihenésre van szükségem...ennyi az egész...áhh... - nyögött fel fájdalmasan.

- Jó, én nem nézem tovább, ahogy kínzod magadat. - álltam fel - Elmegyek sétálni, hogy lehűtsem magamat. Majd valamikor jövök. - szóltam idegesen.

- Jó, de ha lehet ne tévedj el... - lihegett.

Eközben Obitonál, Obito szemszög

Mi ez az egész? Tényleg igaz lenne? De ezek a fájdalmak már azóta a testemben vannak, hogy Naguval elmentünk a Hét Farkúért. Az az átkozott Jinchuuriki! Ha Pecsétet tett rám én esküszöm, hogy nem állok jót magamért! Ha megtalálom magamon azt a Pecsétet akkor talán jobban leszek, de vajon hova a tehette? Eddig szédültem, fájt a hasam, rosszul voltam. Lehetséges, hogy...

  Hirtelen levettem magamról a pólómat, s a mellkasomon ott volt a Pecsét, melyet eddig nem láthattam. Valószínűleg most erősödött meg. 

- Kai! - csináltam a kéz jelet, de nem tűnt el - Rohadék Jinchuuriki! - mormogtam idegesen - Ha most Rin itt lenne, ő hatástalanítani tudná, de nincs. Helyette Nagu van, aki szeretne nekem segíteni, de én nem engedem. Ő mindig csaks egíteni akar, nem érdekelve, hogy miképp bánok vele - könyököltem fel nehezen, majd a karomhoz kaptam, ugyanis elkezdett embertelenül fájni - Nagu, hol vagy? - beszéltem magam elé homályos tekintettel.

Vissza az én szemszögembe

Egy óra múlva visszamentem, mert lenyugodtam. Láttam, hogy Obito alszik, így betakartam, hogy ne fázzon meg, majd én is nyugovóra tértem.

- Mit tehetnék, hogy Obito jobban legyen? tennem kell valamit - suttogtam magam elé aggódva, miközben a földön feküdtem már, és szemeim egész hamar le is csukódtak.
Reggel magamtól keltem, és Obitot is próbáltam felkelteni.

- Ébresztő, hétalvó! - keltegettem Obitot.

- Hagyjál már... - húzta a fejére a takarót.

- Nem érted, hogy kelj fel? - emeltem fel a hangom.

- Jó van már... - ült fel hirtelen - Mi az mit nézel? - bambult engem komásan.

- Semmit. Csak azt, hogy aranyos vagy komás fejjel.

- Nem vagyok aranyos, ne nevezz annak, mert nem igaz.

- Jó akkor nem vagy az. Bunkó tuskó vagy. Így jobb? - néztem rá.

- Tökéletes. - pakolta a cuccait össze.

Miután Obito összeszedte magát és én is, tovább folytattuk az utunkat.

- Eddig mennyi információt tudunk a szüleidről? - nézett rám.

- Konkrétan szinte semmit, de te Konohában találtál valamit?

- Jó, hogy mondod. Igen. Az már biztos, hogy tényleg az Uchiha Klán tagjai és a nevüket is megtudtam.

- Huh?! Hogyan?

- Megvannak a módszereim. Nos, Apádat Genrinek, Anyádat Mitobinak hívják, a tartózkodási helyüket nem tudtam kideríteni.

- Uchiha Genri, és Uchiha Mitobi?

- Igen. Szóval ezek a nevek után kell kutatnunk.

- Jó, akkor gondolkodjunk...vajon hol lehetnek? Tuti valami elzárt helyen. Melyik a legkisebb Ország?

- Hmm... - fogta az állát, maszkja rajta volt. - Asszem Hold Országa.

- A mi? Még soha sem hallottam erről az Országról.

- Azért mert olyan kicsi. Szóval odakell mennünk.

- De ez nem logikus. Akemi mindig ott van, ahol mi. De a szüleim meg Hold Országában és mégis tarják a kapcsolatot. Hogy megy olyan gyorsan vissza?

- Akemi a Tér-Idő Jutsut használja, mint én. Ez ennyire egyszerű.

- Igazad van.

- Huh, akkor felkell kötni a gatyánkat. Eléggé messze van azaz Ország... a Világ másik felén.

Gyorsan előhalásztam a térképet, hogy képben lehessek.

- Na látod? Eléggé messze van Konohától. Majdnem egy hét mire odaérünk.

- Anyám...

- És még átkell szállnunk is.

- Nehéz dolgunk lesz nem tagadás.

- Bizony.

- És az Országon belül hova megyünk? - néztem rá.

- Getsugakure nevű Faluban. Igen kicsi, alig pár százan laknak benne, vagy még százan se.

- Akkor könnyű dolgunk lesz. Ez nem fura?

- Miért lenne? 

- Nem tudom. Menjünk inkább - szóltam, majd előre mentem.

- Itt ne hagyj, mert nem tudod, hogy merre kell men...

Obito hirtelen elhallgatott, s egy huppanást hallottam. Reflex szerűen hátra fordultam, s Obitot ájultam véltem felfedezni a földön. A tekintetem rémült lett, a szívem pedig ezerrel kezdett el dobogni, miközben hozzárohantam.

- Obito! - fordítottam a hátára.

Obito mellkasánál a ruha teljesen átázott és véres lett. Elfogott a pánik és nem tudtam, mit tehetnék.

- Ni..nincs baj..om... - nyögte ki nagy nehezen.

- Idióta! Mi az, hogy nincs baj?! Itt fekszel fél-holtam, és még vérzel is!

Ebben a pillanatban tudtam, hogy Obitonak tényleg segítség kell. Még ha ő nem is akarja, én segítek neki. Hirtelen mozdulattal letéptem róla a pólóját, és lesokkoltam a látványon. Obito mellkasán egy igen csúnya Pecsét volt.

- Ez...hogy... - szóltam halkan.

- Mik..or..a Hétfarkúért...khhöhh - köhögött vért - Akkor...egy..Pecsétet..tett..köhhöhhm - köhögte a vért.

- Ide egy Orvos Ninja kellene, de sehol semmi... - néztem aggódóan körbe.

- Ne...nem..kell... - suttogta halkan.

- Ekkora idióta te se lehetsz! Obito, nem fogod fel, hogy segítség kell, vagy meghalsz?! Könyörgöm, had hívjak segítséget! - kiabáltam vele, mire ő meglepetten nézett rám.

- Te..is tudsz segíteni...

- De a Sötét Gyógyítással csak magamat tudom meggyógyítani...

- Ne...nem egészen... - beszélt egyre halkabban - Ha felszabadítod..a Chakrád...miközben...használod...ezt a Jutsut...akkor..sikerül...het...

- Akkor azt teszem, de ezt miért ne mondtad előbb?!

- Me...mert...nem akartam, hogy...se...gits...meg...ha ezt használod... Akkor megszűnik számodra a Sötét Gyógyítás...és...simán...csak Gyógyítani tudsz...ezentúl...és a Justu...ez...részét...nem tudod..hasz...nálni.. - beszélt egyre halkabban.

- Had segítsek akkor! - néztem rá komolyan.

- Neh..nem kell... - szorította össze a fogait - Nem veszítheted el..miattam azt, amiért..me..megdolgoztál...

- Nem érdekel! - szóltam kétségbeesetten - ha ezzel megmentelek, akkor nem érdekel! Te fontosabb vagy, mint egy képesség! - szóltam könnyes hangon.

- Nagu - suttogta a fiú erőtlenül - Ne...nem érek én ennyit...

- Tévedsz... - néztem rá könnyes szemekkel - Te egy barát vagy, és a barátainkat nem hagyjuk cserben! - néztem rá enyhe mosollyal, miközben barna szememet megcsillogtatták a könnyek.

Rátettem a kezeim arra a helyre, ahol Obito Pecsétje volt. Majd alkalmaztam a Sötét Chakrát, s közben próbáltam minél több Chakrát felszabadítani.

- Gyerünk már...basszus... - suttogtam.

- Áhh! - ordított fel Obito, majd lihegve nézett fel rám. Leverte őt a víz és a bőre szinte perzselt.

- Gyerünk már! - kiabáltam.

Pár perc próbálkozás után, már felakartam adni, de ekkor észrevettem, hogy Obito mellkasán, ahol a kezem is volt, elkezdett zölden virítani.

- Iii... - szisszentet Obito - Ez csíp...nagyon... - szorította össze a fogait.

- Érzed... - néztem rá meglepetten - Érzed amit csinálok?

- Igen, és eléggé fáj...aahh - nyögött fel.

- Obito...működik! - mosolyodtam el - Működik... - beszéltem hangosabban, miközben egy könnycsepp lehulott a szememből örömömben.

- Úgy látszik mégse vagy olyan hasznavehetetlen. - erőltetett egy mosolyt az arcára.

- Te meg még idiótább vagy... - folytattam a gyógyítását.

- Nálad jobban nem. - hunyta le a szemeit.

- Talán igazad van. - mosolyogtam halványan.

Obito elaludt, miközben gyógyítottam őt. Meglesz, nem fog meghalni. Most már minden rendben lesz.

Másnap reggel hamar felkeltem és megnéztem Obito állapotát. Láza nem volt, és a pecsét is eltűnt. Ezek szerint tényleg sikeresen meggyógyítottam, de tényleg pihennie kell. Addig nem megyünk tovább.

- Obito... - beszéltem hozzá kedvesen, miközben keltegettem. A gyógyszert bekellett vennie.

- Höhmm... - dünnyögött - Mi az? - fordult az oldalára.

- Kelj fel, kérlek. A gyógyszert bekell venned.

Obito lassan ült fel és látszólag semmi kedve nem volt ehhez, azonban ő is belátta, hogy be kell vennie, hogy jobban legyen.

- Tessék. - tartottam felé a gyógyszert meg a vizet.

Ő elvette, s bevette majd a vizet vissza adta nekem, majd visszadőlt aludni.

- Nagu... - szólt lágy hangon.

- Hm? - fordultam felé.

- Köszönöm. - mondta halkan.

- Huh? Ismételd meg, amit az előbb mondtál.

- Mondom... - mondta hangosan - Köszönöm... - ezt már halkan mondta.

- Biztos jól vagy? - értetlenkedtem - Nincs lázad?

- Nincs és most hagyj pihenni.

- Jó - fojtottam vissza a mosolygásom.

Obito tudja mondani, hogy "Köszönöm"? Illetve, biztosan tudja mondani, hiszen ő is ember. Akit egyre jobban megismerek.

Obito pár nap múlva már teljesen rendbe jött. Így folytattuk utunkat. Hold Országa rettentően messze van, így nagy erő kell, hogy eljussunk oda. Nem teleportálhatunk, mert az kimerítené Obitot, nagyon. Obito elmondása szerint akár egy hétbe is bekerül mire odaértünk, a azt reméljük mindketten, hogy útközben nem futunk bele Akemibe.