24. Fejezet: Szívbe törő titkok

" Kis Ninják:c

Mielőtt elkezdenénk ezt a részt, elmondok pár dolgot. A suli...na igen...mivel gimibe megyek lehet, hogy csak havonta lesz rész. Számítógépen szoktam írni a részereket, de most telefonra is leszedtem egy App-ot, így majd ott a kollégiumban is tudom írni a részeket. Viszont szerintem csak hétvégente lesznek fent a részek, mert ezzel az App-al nem lehet képet hozzáadni a bejegyzéseknél. Szóval ezt otthon fogom majd megoldani. Remélem megértitek ezt a megoldást.^^
Kellemes olvasást kívánok a részhez! ^_^

xoxo.: Fanny  "

Most már tényleg mentünk a Kikötő felé, és nagyon remélem, hogy ezúttal SENKI se akadályoz ebben meg.
- Nagu. - szólt Obito.
- Hm? - pillantottam felé.
- Te mennyire tartod erősnek a bátyádat?
- Ezt, hogy érted? Hát nagyon erős volt...
- Annyira erős, hogy még az Edo Tenseit is tudná használni?
- Hát...szerintem igen..de miért kérdezel ilyeneket?
- Rosszat sejtek...nagyon rosszat. - hangja rekedt volt.
- Miért is? Akeminek vége. Ha megtalálom, és esetleg le is győzöm a szüleimet, akkor végkép vége, és visszamehetünk a szervezetbe. Már vagy 3 hónapja eljöttünk.
- De nemcsak azért van rossz előérzetem...ugye te is tudod, hogy milyen nap lesz 2 nap múlva? - nézett az égre.
Hm...ma van Szeptember 21...
- Hm...Szeptember 23. - fogtam az állam - Huh... - rezzentem meg - Gondolod, hogy köze van ennek, hogy Akemi most küzdött meg velem?
- Szerintem igen...talán jobb is lenne ha nem mennénk a szüleidhez...
- Obito! Eddig eljöttünk, már nem fordulhatunk vissza!
- Na jó igazad van. Nem a semmiért jöttem el veled. - sóhajtott.
- De mi az a "rossz előérzeted"?
- Majd a szülinapod után elmondom. Jó?
- Jó. Amúgy meg...mennyi idő mire Rejtett Ködbe érünk? - tettem fel a kérdést.
- Na ez jó kérdés. 1 hetet merek mondani, de lehet több is. Főleg, hogy nem nagyon mutatkozhatunk nyilvánosan...ez lelassítja az utunkat.
- Szóval a szülinapom előtt semmiképp nem érünk oda, igaz?
- Esélytelen, hogy addigra odaérjünk. - hadarta el Obito a mondatot.
- Haj, mit fogunk addig csinálni? - sóhajtottam nagyot.
- Megyünk a Faluba?! - kérdezte kissé idegesen.
- Jó, nem is arra gondoltam. De én már most unom az életem.
- Ezen könnyen segíthetek. - kapcsolta be a Sharinganját.
- Nem kell, köszi. A te módszereid nem jók. - néztem rá ijedten, majd Obito kikapcsolta a Sharinganját.
- Te ezen aggódsz, én viszont azon, hogy a Tengeren hogyan fogunk átmenni, anélkül, hogy valami észrevegyen, vagy felismerjen.
- Átteleportálsz minket a Faluba? - néztem rá.
- Azért ekkora távra én se vagyok képes. Gondolkozz már.
- Jó bocs má'. - sziszegtem.
- Néha annyira hülye vagy.
- Te csak szidni tudsz engem?
Obito nem válaszolt, csak ment tovább.
- Obito válaszolj! - lettem ideges.
- Te meg ne hergeld az idegeimet, Nagu! - szólt vissza haragos hangon.
- Jó. Akkor ne is szóljunk egymáshoz. - jelentettem ki.
- Végre valami hasznos ötlet. - dünnyögött.

Így ment ez a Kikötőig. Nem szóltunk egymáshoz, csak ha nagyon szükséges volt. 3 napig...ez ment...

- Végre itt vagyunk. - néztem a Kikötő felé - Nos? Hogyan tovább?
- Valahogy felkel jutnunk egy hajóra, vagy szerezni egyet. - Obito körbenézett - Az egyik halásztól esetleg megszerezhetjük, csak a megfelelő alkalmat kel elkapnunk.
- Szóval lopjunk. Értelek én. - húztam mosolyra az arcomat.
- Kezded végre kapiskálni, hogy hogyan kell rossz fiúként viselkedni, igaz? - nevetett halkan.
- Jól mondod. Na keressünk egy számunkra alkalmas hajót. - ugrottam a rakpartra és nézelődtem.
- Várj. Szerintem ma még menjünk egy fogadóba és majd este körülnézünk, és holnap akkor elviszünk egy hajót.
- De ha valaki felismer?! Vagy a Konohaiak megint jönnek, és elkapnak?!
- Figyelj. Eltelt 3 nap. Ha keresnének már rég megtaláltak volna, de akkor a te kedvedért biztonságosabban közlekedünk, jó? - mondta Obito.
- Jó. - néztem rá komolyan.

Pár perc múlva kerestünk egy Fogadót, közel a Kikötőhöz, hogy gyorsabban tudjunk közlekedni.

- Obito...miért nem mondod el, hogy mi miatt van rossz előérzeted? - pillantottam rá, miközben a szobánkba tartottunk.
- Nem tudnám úgy megfogalmazni, hogy megértsd...
- Azért ennyire ne nézz hülyének. - néztem rá fapofával.
- Nem nézlek, de nehezen értenéd meg. - állt meg  egy ajtó előtt - Ez lesz az. - lépett be.
- Úgy látom, hogy ma este mind a ketten jót fogunk aludni. - néztem körbe.
- Huh? - pillantott Obito rám.
- Kettő ágy van. - mentem az egyik mellé, majd ledobtam rá a cuccom.
- Végre kialszom magam. - tette a cuccát az ágy mellé.
Pár perc csönd után, így szóltam Obitohoz:
- Olyan elszántan keressük a szüleimet...és kíváncsi lettem közben arra, hogy a te szüleiddel mi van.
- Mi lenne? Szerinted? Meghaltak mikor gyerek voltam. Ne kérdezd, hogy hogyan, mert már nem emlékszem...
- Nem is akartam. - vágódtam le az ágyra. Cuccomat meg lesöpörtem a földre.
- Kissé hanyag vagy. Ugye tudod?
- Sajnálom, de nekem így a kényelmes.
Obito nem válaszolt, csak kinézett az ablakon. Az ágya pont az ablak mellett volt.
- Azért azt se feledjük el, hogy miért vagyunk itt. Keresnünk kell majd egy hajót.
- Tudom jól. - sóhajtottam.
Meglehetősen fáradt voltam, így nem nagyon volt kedvem Obitoval beszélgetni.
- Nem vagy nagyon beszédes. - pillantott rám.
- Oh, jut eszembe. - lettem ismét aktív - Azt mondtad, hogy a tervedhez kellenek a Bijuuk. Ezzel az idővel, amit velem töltesz, hogy a szüleimet felkutassuk, nem vesztesz el értékes időt?
- Én erre is gondoltam. - nevetett fel, majd levette a maszkját - Így kényelmesebb beszélni. - szólt majd odaült az ágyamra - Mondtam Peinnek, hogy készüljenek fel ez idő alatt.
- Szóval készítsék fel magukat? - ültem fel.
- Igen. Eljöttünk már 3 hónapja. Tuti, hogy készítik már magukat. - sóhajtott - Pein megneveli azt a bandát.
- Meghiszem azt. Vajon milyenek lesznek, ha visszamegyünk?
- Ki tudja. Lehet hülyébbek. - nézett rám Obito.
- Lehet. - nevettem.

*Ez idő alatt az Akatsukiban. Hidan szemszög:*

- Deidara, b*zdmeg! - ordítottam.
- Hidan, halkabban ha lehet, este van. - szólt álmosan Sasori.
- Akkor szólj a haverodnak, hogy csituljon már! Van vagy 11 óra és még mindig itt zajong! - idegeskedtem.
- Fejezzétek be, mert nem lesz jó vége! - szólt ránk Pein idegesen - Most szólok először, és utoljára. Nem akarom még egyszer meghallani, hogy valaki veszekedik. - szólt idegesen, majd eltűnt a sötét szobájukba.
- Peinnek igaza van. Ilyenkor is marni kell egymást? - sóhajtott Sasori - Én most lefekszek aludni, remélem ti is azt teszitek. - állt fel a kanapétól, majd elment a szobájukba.
Deidara én én egymással szemben álltunk, s szúrós pillantásokkal halmoztuk el egymást.
- Lehet, hogy megegyeztünk, de én továbbá se bírlak! Hm! - préselte ki Deidara a fogai között.
- A számból vetted ki a szót. - röhögtem halkan.
- S ne feledd...a kettőnk közti háborút, még mindig nem nyerted meg! Hm! - fordult meg idegesen Deidara majd gyors léptekkel a szobájába sietett.
- Milyen háborúról beszélt Deidara? - lépett Hidan mögé, Zetsu.
- Nem kell tudnod. Elég ha mi ketten tudunk róla.
- Pedig elég érdekesnek ígérkezik. - szólt mosolyogva Zetsu.
- Annak ígérkezik, vagy sem, ezt kettőnknek kell eldönteni, senki másnak. - ültem le a kanapéra.
- Huh, Hidan. Mikor lettél ilyen komoly? - nevetett Zetsu.
- Ha azzal a suhanccal van dolgom, komolynak kell lennem, különben ő győz, és azt nem engedhetem meg magamnak. - dőltem hátra, komoly tekintettel.
- Azta...értékes dolog lehet az, amiért küzdötök. Vagy inkább, egy bizonyos személyért megy a háború?
- Tárgyért, vagy emberért, édes mindegy. Akkor se veszítek Deidara ellen. - ásítottam.
- Látom fáradt vagy.
- Még jó, hogy'. Hisz egész nap Kakuzu után futkostam.
- Tényleg, sikerrel ment a Fejvadászat?
- Ezt kérdezd Kakuzutól, aki épp a pénzét számolja a a szobában. - dünnyögtem
- Nem kell, elhiszem. Nos, majd akkor reggel találkozunk. - mosolygott Zetsu, majd eltűnt.
Fordultam egyet, majd hanyatt feküdtem a kanapén.
Nem tudnék most bent aludni...Kakuzu zavarna a pénz számolgatásával...s különben is. Jót tesz néha az egyedüllét. Főleg egy olyan heves természetű embernek mint nekem.
- Jó éjt, akárhol vagy. - mondtam magam elé halkan, majd lehunytam a szememet, s mély álomba szenderültem.

*Vissza hozzánk. Vissza az én szemszögembe:*

Időközben Obito elment keresni egy kisebb hajót, amit reggel elvihetünk. Eközben én elaludtam az ágyamon. Nem tudom, hogy Obito este mikor jött vissza, de reggel mikor felkeltem, ott aludt az ágyában. Kómásan felkeltem, majd odasétáltam az ágyához, és elkezdtem keltegetni.
- Hé, Obito... - simogattam a karját.
- Huh? - nyitottam ki a szemét álmosan - Máris reggel van? - ásított nagyot.
- Igen, és elég korán. Szóval jó lenne ha sietnénk. - néztem rá komolyan.
- Jó. - ült fel - De úgy azt te se gondoltad komolyan, hogy semmi élelem nélkül megyünk? Tudod, messze van Rejtett Köd. Pár óra alatt, nem érünk oda.
- Mennyi idő? Pár hét?
- Talán. De az is lehet, hogy fél hónap. - ment a fürdőbe rendbe szedni magát.
Én közben összeszedtem a cuccainkat.
- Értelek, hogy élelem is kell, de honnan szerzünk? - álltam a fürdőajtóban.
- Tegnap este szereztem valamennyit. Ott a táskámban. - lépett ki a fürdőből - Mehetsz. - pillantott a fürdőbe.
Bólintottam, majd bementem, s én is rendbe szedtem magamat. Álmos voltam, pedig kialudtam magam, és az ágy is kényelmes volt. Inkább....aggaszt valami...mégpedig az, hogy milyen lesz a szüleimmel való találkozás. Talán meg se ismernek. Vagy ha megtudják, hogy Akemi halott, akkor ők ölnek meg. 2-en lesznek, én viszont egyedül, hacsak Obito nem segít majd nekem. Bár ennek kicsi az esélye, hogy ismerem, s az ilyenekbe nem nagyon akarom belekeveredni. Igaz, már rendesen benne van a dologban, hisz hónapok óta keressem vele a szüleimet.
Oh, igaz is. Holnap lesz a szülinapom. Holnap leszek hivatalosan is 18 éves. De mit számít a mai Világban, hogy ki mennyi idős? Csak az számít, hogy mennyire vagy erős. Különben meghalsz...erő nélkül ebben a Világban, semmi értelme élni.

Bölcs szavak, egy bölcstelen embertől. Milyen ironikus...

Rendbe szedtem magam, majd elhagytam a fürdőt.
- Tessék a cuccod. - tartotta felém Obito. Maszkja már a megszokott helyen volt.

Obitoval összekaptuk magunkat, s szereztünk még pár élelmiszert, majd az Obito által kiszemelt hajó felé tartottunk.
- Hm... - álltam a hajó előtt - Szép darab, de siessünk, nehogy valaki észrevegyen. - szóltam, majd a hajóra hajítottam a táskám.
Nem volt nagy hajó. Nekem és Obitonak pont megfelelő. Felkészültünk a hosszú útra.
- Mehetünk? - tette fel a kérdést Obito.
- Igen. - bólintottam.
Így Obitoval megkezdődött a hosszú hajóutunk.

Rejtett Köd meglehetősen messze van Tűz Országától. Plusz még rátesz egy lapáttal, hogy Obitoval úgy kell közlekednünk, hogy senki se vegyen minket észre.

Az első nap sikeresen letudva. Ma viszont érdekes nap lesz...Szeptember 23., a szülinapom. Nem igazán érdekel ez a nap, de Obito egész nap furcsa.

- Mondd, mi van veled? Annyira fura vagy ma. - néztem rá.
- Mond csak...te mennyire hiszel az Edo Tensei hatásosságában? - pillantott rám.
- Huh? Hogy jött ez most ide? Ezért vagy ennyire nyomott egész nap, vagy mi?
- Olyan dolgokat sejtek, amik még engem is meglepnek. Nem akarok ezekbe a dolgokba belekeveredni, de már akkor benne voltam, mikor eljöttem veled. - hangzott ideges válasza.
- És mi van azzal az elmélettel, a szülinapommal kapcsolatban?
- Majd ha Rejtett Ködbe értünk, akkor megtudod. Bár egyet nem értek.
- Mégpedig?
- Hogy-hogy nem aktiválódott a Mangekyou Sharinganod, mikor Akemi előtted halt meg?
- Tudtommal csak akkor aktiválódik, ha olyasvalaki hal meg a szemem láttára, aki fontos nekem, vagy szeretem.
- Igen...várjunk csak..ez azt jelenti.... - nézett rám Obito kételkedve.
- Igen. Egy cseppnyi érzelem se volt bennem Akemi iránt. Max gyűlölet. De ma már itt tartunk. Arra nem gondoltál, hogy visszahozd Rint az Edo Tensei-el?
- Nem. A Holdszem-terv sokkal egyszerűbb. Az Edo Tenseinek meg vannak kockázatai. A részletekbe nem mennék bele most. De a Holdszem-terv sokkal hasznosabb.
- Jó, értelek. - sóhajtottam.
- Amúgy jut eszembe...tessék. - lógatott felém egy nyakláncot.
Jobban megnézve, láttam, hogy egy kis kard díszeleg rajta.
- Boldog Szülinapot. - szólt Obito.
- Komolyan...? - vettem el a nyakláncot.
- Szülinapod van. Így nem halok bele ha egyszer kapsz valamit. - sóhajtott.
- Köszönöm. - mosolyogtam majd felvettem.
- Ha elveszted, akkor úgy jártál. - mondta komoran, majd mentünk tovább.

*Majd amikor beesteledett:*

Kiültem nézni a csillagokat...mindig tetszett a fekete égbolt, fénylő pontokkal. Annyira szerettem nézni.
- Ennyire érdekes az ég? - kémlelte velem együtt az eget.
- Csak szimplán tetszik. - mondtam halkan majd Obitora pillantottam. Csillogó szemekkel kémlelte a nagy feketeséget.
- Ahogy látom neked is tetszik. - mosolyogtam halványan.
- Ebben most igazad van. - sóhajtott.

Ez megy lassan 2 hónapja. Azóta is megyünk Rejtett Ködbe. Már lassan unom a helyzetet. 5 hónapja hagytuk el a szervezetet...
- Obito...már kezd unalmas lenni...mikor érünk már oda?
- Befognád?! Nemsokára ott vagyunk, szóval maradj nyugton. - szólt idegesen.
- Bocs, de már mióta megyünk és sehol semmi...
- Türelem rózsát teremt. Hallattad a mondást?
- Persze. - néztem rá - De már ott akarok lenni...
- Jó, akkor nézz előre. - pillantott rám.
Előre néztem Obito utasítására, s megpillantottam a helyet, ahova már régóta tartunk. Végre...köszönöm Istenem! Vannak még csodák!

Megálltunk a hajóval majd leszedtük róla a cuccunkat, s elindultunk a Faluba.
Sokáig mentünk, míg végre beértünk. Majd eszembe jutott valami....
- Hé, Obito. Akemi nem valami olyasmit mondott, hogyha ideérünk akkor köszönjük helyette is, Anominak és Seninek?
- De. De fingom sincs, hogy kik ezek. Van ötleted?
- Nincs. Azt se tudom, hogy ezek élő emberek, vagy sem.
Ekkor hallottam egy ismerős nevet:
- Seni..kicsim maradt nyugton. - szólt egy lágy hang.
Magunk elé néztem, majd észrevettem egy anyukát a pár hónapos gyerekével egy babakocsival. Épp játszott vele.
- Ő, elnézést. - mentem mögé - Ön lenne Anomi? - néztem rá kedvesen.
- Igen, miben segíthetek? - mosolygott barátságosan. Szép nő volt...
- Ismerte Uchiha Akemit? - szólt Obito.
- Igen. A szerelmem, és Seni apukája. De miért múlt időben beszél..?
- Huh? - rezzentünk meg Obitoval.
- Nos, sajnálom, hogy tőlem kell megtudnia, de Akemi meghalt. - szólt Obito.
Anomi ebben a pillanatban lefagyott, s kitört belőle a sírás.
- Akemi-kun... - suttogta a könnyek közepette.
Akeminek családja lett volna..?
- De..honnan...és kik vagytok..? - nézett ránk könnyekkel teli szemekkel.
- Nem kertelek. A lényegre törők. - szóltam határozottan.
- Nagu. - tette Obito a vállamra a kezét - Talán nem most kéne...
- Akemi húga vagyok....én is csak belső forrásból tudom ezt. - nem voltam hülye. Nagy hiba lenne neki elmondani, hogy Obitoval mi öltük meg.
- Te lennél Akemi-kun húga? - szipogott - Annyit mesélt rólad..
- Ja eltudom képzelni. - fintorogtam.
- Nagyon szeretett téged. - szólt Anomi.
- Huh? Biztos, hogy tudod mit beszélsz?
- Persze...mondta mindig, hogy szeret...meg azt szeretné ha erősebb legyél, hogy túl éld ezt a Világot...de ehhez kockáztatnia kell...nem nagyon értem, hogy mire célzott ezzel, de nagyon fontos voltál neki...nekem még soha nem hazudott, szóval igazat mondott veled kapcsolatban.
- Obito... - suttogtam, majd Obito felém pillantottam.
- Sajnálom, de magamra hagynátok? - lett ismét könnyes a szeme.
Obitoval egy szó nélkül elmentünk onnan.
- Ezt azért nem hittem volna... - szólalt meg kis idő múlva Obito.
- Van egy szerelme..és még gyereke is..megöltük a testvéremet, kinek családja volt. De..amit Anomi mondott...vajon igaz, hogy Akemi így érzett velem kapcsolatban?
- Nekem van egy tippem. - kezdett bele.
- Mégpedig?
- Szerintem...felakarta éleszteni benned a Mangekyout a halálával.
- Gondolod? - néztem rá - Vajon Akemi tényleg ilyen volt?
- Nos, az, hogy milyen is volt, igazából azt majd akkor tudjuk meg, ha a szüleiddel találkozunk.
- Igaz. Várj... - álltam meg hirtelen - Lehet, hogy megkellet volna kérdezni Anomit, hogy merre vannak a szüleim...
- Most már mindegy. - indult egy egy árushoz.
Obito beszélgetett vele. Azt passzolón, hogy miről....
- Gyere. - jött vissza.
- Huh? Hova?
- Tudom, hogy hol vannak a szüleid. - kapcsolta be a Sharinganját.
- Obito... - lettem komoly - a Sharingan minek?
- Mondtam, hogy valami itt nem stimmel. Na gyere. - indult el.
Követtem Obitot. Meglepődtem, hogy hova vitt.
- Hát ez meg..? Ez egy szentély, vagy mi?
- Az árus szerint itt lesznek. De azt mondta, hogy csak az tud bemenni, aki ugyan abból a klánból származik, mint a szüleid. Nos azt nem tudta, hogy én is Uchiha vagyok, szóval könnyedséggel kinyitom az ajtót.
- Na és mivel?
- Sharingannal. - szólt majd a Sharinganjával ránézett a szentélyre, s valami fura kézjeleket csinált majd a földre csapta a kezét.
- Kai! - szólt hirtelen.
- Egy Sharinganos Pecsét? Ilyet se látni mindennap. - lepődtem meg.
Az ajtó kinyílt, s mi bementünk.
- Nem hinném, hogy itt vannak a szüleim.
- Csak menjünk tovább. - ment gyorsabban.
Gyors léptekkel mentünk a titkos folyosón. Egyre ridegebb lett a hangulat, s az rátett még egy lapáttal, amit láttunk. 2 sírt véltünk felfedezni magunk előtt, egy helységben.
- Ez...a szüleim sírja..?
- Úgy látszik... - húzta végig a kezét, a sírba vésett betűkön - Várj. - nézett hirtelen egy táblára.
- Mi az?
- Itt van..neked egy üzenet...nyisd meg a Sharinganod, és olvasd el..
Megnyitottam a Sharinganom, majd elkezdem olvasni:

"Nagu

Apa és anya pár éve meghaltak. Viszont beszéltem velük pár hónapja. Vajon, hogy lehetséges? Nos...elsajátítottam az Edo Tensei-t. Felélesztettem őket. Ők soha nem szerettek tégedet, lebecsültek. Megakartak ölni, rajtam keresztül. Én nem utáltalak. Csak muszáj volt tettetnem előttük, különben megjártam volna, de nagyon. Vicces mi? Borzalmas szülőket kaptunk. De ha hallottál rólam bármit is az, nem igaz. Titkolnom kellet, hogy törödök veled. Biztos most azon töprengsz, hogy akkor miért hoztam vissza őket az Edo Tensei-el...azt mondták, hogy miútán meghalnak, élesszem újra őket, vagy a megbízottjaik megölnek. Felélesztettem őket, viszont el is zártam őket ezekbe a sírokba. Olyan Pecsétet helyeztem rájuk, hogyha meghalok, akkor szünjön meg a Jutsu. Ha ezt olvasod, akkor valószínűleg legyőztél. Ezzel az volt a célom, hogy a Mangekyou Sharingan-od felébredjen..remélem sikerrel jártál. Ha nem akkor lenne egy tanácsom. Tanuld meg azt a Jutsut, ami az ez melletti táblára van írva. Ha megtanulod, akkor már könnyebben tudsz harcolni. Anomiékat egyedül hagytam, miattad...nagyon sajnálom, hogy nem láthatom ahogy Seni felnő,és Anomi, hogy lesz egyre szebb lány... Kérlek, néha látogasd meg őket helyettem is, s tartsd bennük a lelket. Nagyon szeretem őket, s téged is. Vigyázzatok magatokra, és vigyázz a társadra is. Jó csapat vagytok.

                                       
                                                        Akemi"

Remegve olvastam végig...én..szörnyű ember vagyok...
- Nagu... - szólt lágyan Obito - Meg kéne nézni, hogy a Jutsu feloldódott-e...
- J..jó...
Obito letolta a sírok tetejét. Mind a kettőben feloldódott a Jutsu.
- Akkor ezzel már nem kell foglalkoznunk. Amúgy meg...megnéztem a Justut. Majd ha elmentünk innen megtanítom neked. Ez a legkevesebb amit tehetünk a bátyádért. - szólt Obito.
Néma csend telepedett ránk...pár kellemetlen hang zavarta meg, amit én egyáltalán nem akartam, de muszáj volt kijönnie.
- Na, ne sírj... - szólt halkan - Menjünk... - nézett a régies plafonra.

Nem jött ki hang a torkomon. De annál inkább jöttek a könnyek. Ennyire még soha nem sírtam...fájt..nagyon..most már hivatalosan is, Obito, Itachi, Sasuke és csak én vagyunk Uchihák...

Pár percig még ott álltam.
- Nagu, mennünk kell. - szólt normál hangon.
- Menjünk. - fordultam meg kipirosodott szemeimmel, majd Obitoval elhagytuk a szentélyt. Soha nem hittem volna, hogy ilyet teszek, de hallgatok másokra, és megtanulom azt a Jutsut, amit Akemi mondott.