" Ezt a részt nem tervezem hosszúra, de mindenképp szerettem volna nektek egy részt hozni még suli előtt!:) Ez a nyár utolsó része...innentől jön a suli:c Kitartást kívánok mindenkinek a sulihoz!:) És aztán tanuljatok rendesen. ❤ A blog kisebb változtatásokon ment keresztül az utóbbi időben. de szerintem ezt ti is láthatjátok.^^
xoxo.: Fanny "
- Jobban vagy? - kérdezte pár kilométer után Obito.
- Igen. - szóltam halkan.
- Jó. Ma hagylak téged piheni. Mikor szeretnéd megtanulni a Jutsut?
- Minél hamarabb. De mond csak. Amiket én tanulok Jutsut, azok Kinjutsuk, nem?
- Igen. Az Akatsukiban legtöbben Kinjutsut használnak. Amit megfogok tanítani is az lesz.
xoxo.: Fanny "
- Jobban vagy? - kérdezte pár kilométer után Obito.
- Igen. - szóltam halkan.
- Jó. Ma hagylak téged piheni. Mikor szeretnéd megtanulni a Jutsut?
- Minél hamarabb. De mond csak. Amiket én tanulok Jutsut, azok Kinjutsuk, nem?
- Igen. Az Akatsukiban legtöbben Kinjutsut használnak. Amit megfogok tanítani is az lesz.
*Eközben otthon, az Akatsukiban. Hidan szemszög:*
Eltelt pár hónap...azóta nem igen veszekszek Deidarával. Igaz elkerüljük egymást, meg van, hogy nem is látjuk egymást, mert vagy én vagyok küldetésen vagy ő. Viszont most egy ideig nem megyünk sehova, így tuti, hogy veszekedni fogunk. Nem tagadom, utálom őt. Valahogy nem abba az embertípusba tartozik akiket én bírok. Bár sokakat nem bírok...na mindegy...jobban járok ha ledőlök valahol, és alszok, mielőtt valaki belém köt.
Így is tettem. Ledőltem a kanapéra, s néztem a TV-t. Kapcsolgattam a csatornák között, amikor valaki kikapta a kezemből a távirányítót, és valami béna csatornára váltott.
- Hé! - szóltam hirtelen, majd az illetőre pillantottam. Az az átkozott Deidara volt az.
- Mi van? Hm.
- Mi az, hogy mi van?! - ültem fel - Épp néztem a TV-t! Add ide a távirányítót! - hirtelen a távirányítóért nyúltam, de Deidara feljebb emelte e kezét, így nem értem el.
- Hadd nézzek most én TV-t. Hm. - jelentette ki, majd leült a kanapé másik végébe.
- Na még mit nem! Én voltam itt előbb! - kaptam ki hirtelen a kezéből a távirányítót, majd hirtelen mozdulattal felálltam.
- Mit csinálsz?! Add vissza! Hm! - Deidara hirtelen felállt, majd elkapta a távirányító egyik felé, míg a másik fele az én kezembe volt.
- Add ide! - húztam magam felé.
- Inkább te add ide! Hm.
Így veszekedtünk a távirányítón, mint két kisgyerek a maciért. Kis idő múlva gondoltam, hogyha az övé akar lenni, akkor itt van megkapja. Hirtelen elengedtem a távirányítót, remélve, hogy hátraesik a löket miatt. De nem így lett...elkezdett hátra fele lépkedni, s a távirányító meg kirepült a kezéből.
- Áuu... - kiáltott egy nagyon is ismerős hang Deidara mögül.
- Huh? - pillantottam a hang felé.
Peint eltaláltuk a távirányítóval....
- Mi a fenét műveltek már megint, idióták?! - lett ideges.
- Ez a barom elvette a távirányítot, és nem adta vissza! - válaszoltam idegesen.
- De csak azért, mert én akartam a TV-t nézni! Fáradt vagyok, és kell egykis pihenés. Hm.
- Felőlem addig veszekedtek, míg ki nem nyírjátok egymást. De engem ne keverjetek bele! - nézett ránk szúrosan Pein, majd dühösen elment.
- Látod?! Ez is a te hibád! Hm! Ha nem lennél dühös, mindenféle szír-szar miatt, akkor most nem lenne a veszekedés! - förmedt rám Deidara.
- Ha nem vettem volna el a távirányítot, akkor nem lenne veszekedés! Szépen is ellehet kérni!
- Ahj, istenem! - csapott Deidara a homlokára - veled még veszekedni se érdemes. Annyira gyerekes vagy, és éretlen.
- Megszólalt a legéretlenebb. Mond csak...mit érnek egyáltalán ezek a béna művészeti szarjaid?
- Hidan... - csikorgatta Deidara a fogait.
- Mi az?
- Én szídtam valaha is a Jashinos izéjaidat?! Hm.
- Nem, és?
- Akkor te is tisztelj meg annyival, hogy nem sértegeted az én hivatásomat. Hm.
- Ugyan már...ezt a művészetnek nevezet söpredéket, még sértegetni se lehet.
Deidarának se kellet több. Hirtelen mozdulattal nekem ugrott, s elterültünk a földön.
- Rohadék...! - dühöngött Deidara, majd behúzott nekem egyet.
- Deida... - nem tudtam tovább mondani, mert Deidara elkapta elől a ruhámat, és feljebb emelt, hogy a szemébe tudjak nézni.
Deidara ott ült a hasamon, s feljebb emelt, így egymást szemét fürkésztük. Csak én éppenséggel vérző orral.
- Tanuld meg...ne szórakozz másokkal, mert egyszer nagyon megjárod. - nézett méreggel teli szemekkel, a szemembe.
- Te meg tanuld meg, hogy ne húzd fel magad azon ha valaki szídja a művészetedet, mert egyszer ezért fogsz meghalni..! - néztem rá semleges arckifejezzésel.
Deidara lehunyta a szemeit, s idegesen nézett.
- Gyűlöllek! - távolodott el, majd lemászott rólam, s elment.
Felültem, és csak bambultam magam elé. Egy újabb ember aki gyűlöl. Jó, Deidara eddig is utált, csak ennyire nyiltan még nem fejezte ki.
- Miért..? Miért csatlakoztam ide anno..? Na igen...a szórakozás miatt, meg persze legyőztek egy párbajban. Viszont nincs is jobb annál, minthogy az ellenséget szenvedni lássam, s a fájdalom átjárja a testem. Felbecsülhetetlen érzés! Bár ezt csak én érzem is. De nem is baj. Nem akarom, hogy másoknak is jusson ebből a káprázatos dologból. - miközben ezen agyaltam, arra lettem figyelmes, hogy a szobám előtt állok. Lenyomtam a kilincset, s bementem. Fáradt voltam...minden lehetséges módon...Kakuzu nem volt a szobában. Végre...egy kis időre csendben lehetek, és egyedül. Jó érzéssel tölt el az egyedüllét...nem szeretek emberek társaságában lenni...lefárasztanak. Bár Kakuzut elviselem. Viszont...hiányoznak a régi idők..amikor a magam ura voltam, míg Leko-san meg nem halt...na akkor fogadtam meg, hogy ha kell mindenkit hidegvérrel legyilkolok..és élvezem is a fájdalmat...és így is lett..
Szüleimet nem igazán ismertem...nagyon kicsi voltam még, amikor elszakadtam tőlük, vagy az is lehet, hogy meghaltak. Ki tudja már...Leko-san viszont szárnyai alá vett engemet, s megtanított az életre...addig, ameddig meg nem öltem. Sok élet szárad az én nevemen. Attól a naptól kezdve teljesen más életet éltem. Imádtam ölni, igaz most is imádok. A fájdalom amit ilyenkor érzek egyszerűen elképesztő. Bár ez a fájdalom teljesen eltér attól, amit a társaim gyűlölete végett kapok. Valahogy az más érzéssel tölt el. De sokszor leszarom, nem törődöm ezekkel a dogokkal.
Így is tettem. Ledőltem a kanapéra, s néztem a TV-t. Kapcsolgattam a csatornák között, amikor valaki kikapta a kezemből a távirányítót, és valami béna csatornára váltott.
- Hé! - szóltam hirtelen, majd az illetőre pillantottam. Az az átkozott Deidara volt az.
- Mi van? Hm.
- Mi az, hogy mi van?! - ültem fel - Épp néztem a TV-t! Add ide a távirányítót! - hirtelen a távirányítóért nyúltam, de Deidara feljebb emelte e kezét, így nem értem el.
- Hadd nézzek most én TV-t. Hm. - jelentette ki, majd leült a kanapé másik végébe.
- Na még mit nem! Én voltam itt előbb! - kaptam ki hirtelen a kezéből a távirányítót, majd hirtelen mozdulattal felálltam.
- Mit csinálsz?! Add vissza! Hm! - Deidara hirtelen felállt, majd elkapta a távirányító egyik felé, míg a másik fele az én kezembe volt.
- Add ide! - húztam magam felé.
- Inkább te add ide! Hm.
Így veszekedtünk a távirányítón, mint két kisgyerek a maciért. Kis idő múlva gondoltam, hogyha az övé akar lenni, akkor itt van megkapja. Hirtelen elengedtem a távirányítót, remélve, hogy hátraesik a löket miatt. De nem így lett...elkezdett hátra fele lépkedni, s a távirányító meg kirepült a kezéből.
- Áuu... - kiáltott egy nagyon is ismerős hang Deidara mögül.
- Huh? - pillantottam a hang felé.
Peint eltaláltuk a távirányítóval....
- Mi a fenét műveltek már megint, idióták?! - lett ideges.
- Ez a barom elvette a távirányítot, és nem adta vissza! - válaszoltam idegesen.
- De csak azért, mert én akartam a TV-t nézni! Fáradt vagyok, és kell egykis pihenés. Hm.
- Felőlem addig veszekedtek, míg ki nem nyírjátok egymást. De engem ne keverjetek bele! - nézett ránk szúrosan Pein, majd dühösen elment.
- Látod?! Ez is a te hibád! Hm! Ha nem lennél dühös, mindenféle szír-szar miatt, akkor most nem lenne a veszekedés! - förmedt rám Deidara.
- Ha nem vettem volna el a távirányítot, akkor nem lenne veszekedés! Szépen is ellehet kérni!
- Ahj, istenem! - csapott Deidara a homlokára - veled még veszekedni se érdemes. Annyira gyerekes vagy, és éretlen.
- Megszólalt a legéretlenebb. Mond csak...mit érnek egyáltalán ezek a béna művészeti szarjaid?
- Hidan... - csikorgatta Deidara a fogait.
- Mi az?
- Én szídtam valaha is a Jashinos izéjaidat?! Hm.
- Nem, és?
- Akkor te is tisztelj meg annyival, hogy nem sértegeted az én hivatásomat. Hm.
- Ugyan már...ezt a művészetnek nevezet söpredéket, még sértegetni se lehet.
Deidarának se kellet több. Hirtelen mozdulattal nekem ugrott, s elterültünk a földön.
- Rohadék...! - dühöngött Deidara, majd behúzott nekem egyet.
- Deida... - nem tudtam tovább mondani, mert Deidara elkapta elől a ruhámat, és feljebb emelt, hogy a szemébe tudjak nézni.
Deidara ott ült a hasamon, s feljebb emelt, így egymást szemét fürkésztük. Csak én éppenséggel vérző orral.
- Tanuld meg...ne szórakozz másokkal, mert egyszer nagyon megjárod. - nézett méreggel teli szemekkel, a szemembe.
- Te meg tanuld meg, hogy ne húzd fel magad azon ha valaki szídja a művészetedet, mert egyszer ezért fogsz meghalni..! - néztem rá semleges arckifejezzésel.
Deidara lehunyta a szemeit, s idegesen nézett.
- Gyűlöllek! - távolodott el, majd lemászott rólam, s elment.
Felültem, és csak bambultam magam elé. Egy újabb ember aki gyűlöl. Jó, Deidara eddig is utált, csak ennyire nyiltan még nem fejezte ki.
- Miért..? Miért csatlakoztam ide anno..? Na igen...a szórakozás miatt, meg persze legyőztek egy párbajban. Viszont nincs is jobb annál, minthogy az ellenséget szenvedni lássam, s a fájdalom átjárja a testem. Felbecsülhetetlen érzés! Bár ezt csak én érzem is. De nem is baj. Nem akarom, hogy másoknak is jusson ebből a káprázatos dologból. - miközben ezen agyaltam, arra lettem figyelmes, hogy a szobám előtt állok. Lenyomtam a kilincset, s bementem. Fáradt voltam...minden lehetséges módon...Kakuzu nem volt a szobában. Végre...egy kis időre csendben lehetek, és egyedül. Jó érzéssel tölt el az egyedüllét...nem szeretek emberek társaságában lenni...lefárasztanak. Bár Kakuzut elviselem. Viszont...hiányoznak a régi idők..amikor a magam ura voltam, míg Leko-san meg nem halt...na akkor fogadtam meg, hogy ha kell mindenkit hidegvérrel legyilkolok..és élvezem is a fájdalmat...és így is lett..
Szüleimet nem igazán ismertem...nagyon kicsi voltam még, amikor elszakadtam tőlük, vagy az is lehet, hogy meghaltak. Ki tudja már...Leko-san viszont szárnyai alá vett engemet, s megtanított az életre...addig, ameddig meg nem öltem. Sok élet szárad az én nevemen. Attól a naptól kezdve teljesen más életet éltem. Imádtam ölni, igaz most is imádok. A fájdalom amit ilyenkor érzek egyszerűen elképesztő. Bár ez a fájdalom teljesen eltér attól, amit a társaim gyűlölete végett kapok. Valahogy az más érzéssel tölt el. De sokszor leszarom, nem törődöm ezekkel a dogokkal.
Bár szerintem eddig az fájt a legjobban, mikor Nagu a fejemhez vágta, hogy legszívesebben megölne..meg persze én majdnem megöltem őt..holott nem akartam neki ártani. De ez ellen már semmit se tudok tenni...De miért..? Miért pont Deidara?! Mi olyan jó benne?! Mi?!
- A nyakláncom is te találtad meg... - néztem a nyakláncom, mely a nyakamban lógott.
Cuccaim szanaszét voltak mint mindig..a Jashinos könyveim is..de nem is érdekelt. Nekem így kényelmes. De akkor is..miért pont ő?! Miért egy hozzá hasonló?! Nem vagyok hülye...tudom, hogy inkább ő mint én. Akkor meg miért szórakozik velem?!
- Francba már! - kaptam el a nyakláncom, majd kitéptem a nyakamból és eldobtam.
Ebben a pillanatban hallottam, hogy valami eltörik. Magam elé pillantottam, s észrevettem, hogy a szekrényemen lévő képet eltaláltam a nyakláncommal, s eltörött.
A szekrényem elé léptem, s végig simítottam a kezem az eltörött üvegen. Majd éles fájdalom tört az ujjaimra. Sikeresen elvágtam. A vér csak csorgott az ujjamból. Valahogy ez a fájdalom bánatot okozott nekem.
Ujjaim közé vettem a nyakláncot, mely szintén vértben állt..
Elég régi kép...bár vannak rajta olyanok akiket nem bírok..még is megtartottam...de most már mindegy...régen mindig minden jó volt...pár éve nem voltak ezek a veszekedések...talán...akkor kezdődtek, amikor elkezdem másként látni őt...azóta veszekszek ezzel a szőke barommal is...bár ő tuti, hogy őt válassza...
- Semmi esélyem ellene...igaz, Leko-san? - mosolyogtam fájdalmasan, majd a plafonra tekintettem - Neki több az esélye, bár nem érdeklődik iránta...vagyis ezt állítja, de a tettekből mást lehet leszűrni...de attólmég próbálkozhatok...lehet, hogy a szerencse hozzám fordul majd...
- Hidan. - kapogott egy félénk hang az ajtón.
- Mi az? - kiáltottam ki.
Erre az illető bejött, holott, én nem ezt mondam neki.
- Huh? Akana, mit akarsz? - pillantottam a lányra - Nem mondtam, hogy bejöhetsz.
- Sasori-kun mondta, hogy kérdezzelek meg téged, hogy nem láttad-e Deidarat...
- Miért nem Sasori jön akkor megkérdezni? - vontam fel a szemöldököm, majd a karjaimat magam mellé engedtem.
- Ő épp Deidarat keresi... - szólt halkan.
- Miért? Eltűnt?
- Igen...már egy ideje nem találjuk...
Meglepődtem Akana válaszán.
- Majd meg lesz, nem értem, hogy miért kell érte aggódni. - vontam meg a vállam.
- Szó nélkül ment el valahova..és aggódunk ér... - Akana észrevette, hogy vérzik a kezem - Hidan...a kezed...! - lendült Akana, hogy megfogja a kezem, de hirtelen elrántottam.
Ekkor éles fájdalom hasított a kezembe...
- Hagyj békén, nincs bajom. - néztem rá szúrosan - Amúgy meg nem tudom, hogy merre van Deidara. Nem is érdekel.
- De...a társadról van szó...
- És? - vágtam oda hozzá erősen.
- Hisz egy szervezetből vagytok..nem is aggódsz érte..? - kérdezte rekedt hangon.
- Nem. Deidara egy cseppet se érdekel engem. - mondtam kissé idegesen. Már irritált engemet.
- De..hisz szeretitek egymást... - szólt vissza kissé ijedten.
Na itt szakadt el nálam a cérna. Megragadtam Akanat, s hirtelen a falnak nyomtam. A sötét szobában alig volt ebből látható valami...
- Ha még egyszer ilyet mondasz... - néztem a szemébe, miközben közel hajoltam hozzá - Akkor megöllek... - néztem a szemeibe gyűlölettel.
- Hi..dan... - szólt ijedten.
Elhajoltam tőle.
- Nyugodj meg, nem mászok rád. Utálom az ilyen lányokat mint te. - mosolyogtam halványan - Amúgy meg..jobb lesz a kis Sasorit ráébreszt, hogy mi is valójában az Akatsuki..mert amiket hallottam rólad..elég szánalmas dolgokat csináltál. - szóltam majd elhagytam a szobábat. Bíztam abban a pici reményben, hogy békénhagynak a többiek. De nem így lett.
- Hidan! - szólt idegesen Pein.
- Huh? Mi kéne? - fordultam meg.
- Nem tudod, hogy merre van Deidara? Veled volt utoljára, mikor veszekedtetek.
- De nem tudom, hogy hol van, hiába kérdezitek 500-an.
- Akkor segíts keresni. Ma neki meg Sasorinak kéne edzeni. De ehhez ő is kell. - szólt Pein.
- Ő vajon keresne engemet, ha eltűnnék? Nem. Akkor én miért keressem? Hagyjatok már békén vele. - idegeskedtem.
- Biztos, hogy nem csináltál vele semmit? - vont engem kérdőre.
- Na jó, nekem elegem van ebből! - mondtam idegesen, s kiviharzottam az ajtón.
Kint szakadt az eső. Na jó, hát én ezt nagyba leszartam, csak mentem az esőben, míg egy olyan fához nem értem, ahol nem esett annyira az eső. Ott leültem a fa alá, és csak bambultam magam elé. Mivel nem volt rajtam póló, ezért kissé fáztam. Az esőcseppek miatt libabőrős lett a karom.
Miért is élek? Szerintem csak 2 dolog miatt...ő...és a fájdalom amit másoknak okozok..ez a két cél vezérel..semmi más..bár..gondolkoztam már azon, hogyha meghalnék, akkor tényleg elképesztő érzés lenne a fájdalmam? Senki se tudja, de én csak a saját kezem álltam tudok meghalni...eddig nem nagyon agyaltam ezen, de minél inkább hiányzik, annál jobban szenvedek...vele akarok lenni...bár ő nem..neki más kell...Akana meg hagyjon békén...semmi keresnivalója egy hozzáhasonlónak a szervezetben.
- Pffuu már!!! - fogtam idegesen a fejem - Csak lássam már végre...de..jelenleg semmi kedvem élni... - mondtam magam elé - Nem érdekel, hogy senkinek se vagyok fontos. Az hidegen hagy..csak az ő véleménye nem... - néztem előre.
Az eső fokozatosan esett....felálltam, majd kisétáltam a fa alól. Az eget fürkészve gondolkoztam. Az égből semmi se látszott. Kb olyan volt mint az én küllemem..vagy a szívem...sötét..s nem lehet tudni, hogy éppen napos kedvem van, vagy sötét, mint az ég jelenleg...
- Vajon most hol lehet..? - kérdeztem halkan.
Soha nem éreztem ennyire egyedül magamat...rettentően fura érzés kerített hatalmába...mintha...mintha..teljesen magamra lennék hagyva a Világban...
- Hisz nem tévedek... - néztem magam elé csalódottan - Magamra vagyok hagyva... - nevettem fájdalmasan.
Annyi érzés kavarok jelenleg bennem..ilyen csöpögősnek még soha nem éreztem magamat...
- A rohadt...a rohadt életbe!!! - üvöltöttem a nagy égbe.
Testem teljesen elázott. De jól esett a hideg esőcseppek ütközése a bőrömmel. Kicsit megnyugtatott engemet.
" Én mindig melletted leszek..soha nem hagylak el tégedet...ha bármi van, nekem elmondhatod. Szóval kérlek, ne legyél szomorú! Én mindig itt leszek neked, nem kell aggódnod. Hisz..mindennél fontosabb vagy nekem. "
- Mindig is szerettem volna ha ő ezt mondja nekem..de soha nem fogja..szóval hiába álmozok, annál inkább fog fájni... - mondtam magam elé, majd visszanéztem a fára, s leültem a tövébe.
Csak bámultam magam elé. Nem tudtam, hogy jelenleg mi folyik körülöttem. Elmerültem az esőben. Nem is figyeltem arra, hogy valaki a nevemet emlegeti...
- Hidan...Hidan..Hé! Hidan! - lett egyre hangosabb.
- Huh? - pattantam ki hirtelen az álomvilágomból.
Rápillantottam az illetőre. Deidara állt mellettem, aggódóan nézve rám. Köpenye kezében lógott.
- Mit csinálsz itt? Vedd fel. - tartotta felém a köpenyét - Megfogsz fázni...Hm.
- Honnan tudtad, hogy itt vagyok? - álltam fel, majd kivettem a kezéből a köpenyét, s felhúztam.
- Nem tudtam. Épp mentem hazafelé, és észrevettelek téged. Hm.
- Peinék téged keresnek már mióta. Még engem is leb*sztak, hogy mit csináltam veled..mert ugyebár velem voltál utoljára, mielőtt elmentél volna..amúgy meg..hova az istenbe mentél is?! - emeltem fel a hangom.
- Eljöttem kiszellőztetni a fejemet, mert felidegesítettél. - sóhajtottam.
- Jó, de szólhattál volna azért. - dünnyögtem.
- Bocs. - vonta meg a vállát.
- Amúgy..miért adtad oda a köpenyedet?
- Itt ültél fél pucéran, és simán megfázhatsz. Hm.
- De akkor is..tudtommal utálsz.
- Igen. De nem tudtam nézni ahogy kínzod magad. Hm. - nézett az égre.
Nem tudtam mire vélni a válaszát. Egyszer csak megindultam hazafelé. Deidara vette a lapot, és követett engemet.
Egész úton nem szóltunk egymáshoz...én viszont nem tudtam mire vélni Deidara kedvességét...hátsó szándék? Esetleg tényleg aggódott? Ki tudja..
Miközben ezen agyaltam, arra lettem figyelmes, hogy az ajtó előtt álltunk.
- Hidan! - rázta a kezét Deidara az arcom előtt.
- Huh? - pattantam ki ismét az álomvilágomból.
- Megjöttünk. - nézett rám meglepetten.
- Ja..oké... - néztem magam elé.
- Baj van? Hm.
Megráztam bizonytalanul a fejemet.
Deidara rám, majd az ajtóra pillantott.
- Beakarsz menni? Hm.
- Huh? - rezzentem meg Ezt meg, hogy érted? - pillantottam rá.
- Olykor nekem is olyan érzésem van, hogy nem akarok itt lenni. Hisz mi csak azért vagyunk itt, hogy segítsünk Pein tervében. - fürkészte az eget - De ennek ellenére én néha szeretek itt lenni...Hm. - nevetett halkan.
- Te tudod. - vontam meg a vállam.
Választ nem adva lépett be a házba.
- Sehol senki. - néztem körbe.
- Nem is baj. Kifaggatnának. Hm. - ment Deidara a szobájába.
Noha, utáljuk egymást Deidarával, valahol mélyen belül tudjuk, hogy számíthatunk a másikra. Ami elég fura, két ellenséges lélektől. De ha egyszer ugyan az a célunk akkor más nem is lehetne...
* Vissza az én szemszögembe: *
- Na itt jó lesz. - állt meg pár óra múlva Obito.
- Huh? Egy tisztás? Na jó, itt valóban tudunk tanulni. - sóhajtottam.
- Ma még nem. Ma pihensz, holnap elkezdjük. - huppant le a fűre.
Őszintén szólva nem tudom, hogy mikor megyünk vissza a szervezetbe. Pedig pár embert jó lenne látni..na mindegy..most másra kell koncentrálnom!
- Semmi esélyem ellene...igaz, Leko-san? - mosolyogtam fájdalmasan, majd a plafonra tekintettem - Neki több az esélye, bár nem érdeklődik iránta...vagyis ezt állítja, de a tettekből mást lehet leszűrni...de attólmég próbálkozhatok...lehet, hogy a szerencse hozzám fordul majd...
- Hidan. - kapogott egy félénk hang az ajtón.
- Mi az? - kiáltottam ki.
Erre az illető bejött, holott, én nem ezt mondam neki.
- Huh? Akana, mit akarsz? - pillantottam a lányra - Nem mondtam, hogy bejöhetsz.
- Sasori-kun mondta, hogy kérdezzelek meg téged, hogy nem láttad-e Deidarat...
- Miért nem Sasori jön akkor megkérdezni? - vontam fel a szemöldököm, majd a karjaimat magam mellé engedtem.
- Ő épp Deidarat keresi... - szólt halkan.
- Miért? Eltűnt?
- Igen...már egy ideje nem találjuk...
Meglepődtem Akana válaszán.
- Majd meg lesz, nem értem, hogy miért kell érte aggódni. - vontam meg a vállam.
- Szó nélkül ment el valahova..és aggódunk ér... - Akana észrevette, hogy vérzik a kezem - Hidan...a kezed...! - lendült Akana, hogy megfogja a kezem, de hirtelen elrántottam.
Ekkor éles fájdalom hasított a kezembe...
- Hagyj békén, nincs bajom. - néztem rá szúrosan - Amúgy meg nem tudom, hogy merre van Deidara. Nem is érdekel.
- De...a társadról van szó...
- És? - vágtam oda hozzá erősen.
- Hisz egy szervezetből vagytok..nem is aggódsz érte..? - kérdezte rekedt hangon.
- Nem. Deidara egy cseppet se érdekel engem. - mondtam kissé idegesen. Már irritált engemet.
- De..hisz szeretitek egymást... - szólt vissza kissé ijedten.
Na itt szakadt el nálam a cérna. Megragadtam Akanat, s hirtelen a falnak nyomtam. A sötét szobában alig volt ebből látható valami...
- Ha még egyszer ilyet mondasz... - néztem a szemébe, miközben közel hajoltam hozzá - Akkor megöllek... - néztem a szemeibe gyűlölettel.
- Hi..dan... - szólt ijedten.
Elhajoltam tőle.
- Nyugodj meg, nem mászok rád. Utálom az ilyen lányokat mint te. - mosolyogtam halványan - Amúgy meg..jobb lesz a kis Sasorit ráébreszt, hogy mi is valójában az Akatsuki..mert amiket hallottam rólad..elég szánalmas dolgokat csináltál. - szóltam majd elhagytam a szobábat. Bíztam abban a pici reményben, hogy békénhagynak a többiek. De nem így lett.
- Hidan! - szólt idegesen Pein.
- Huh? Mi kéne? - fordultam meg.
- Nem tudod, hogy merre van Deidara? Veled volt utoljára, mikor veszekedtetek.
- De nem tudom, hogy hol van, hiába kérdezitek 500-an.
- Akkor segíts keresni. Ma neki meg Sasorinak kéne edzeni. De ehhez ő is kell. - szólt Pein.
- Ő vajon keresne engemet, ha eltűnnék? Nem. Akkor én miért keressem? Hagyjatok már békén vele. - idegeskedtem.
- Biztos, hogy nem csináltál vele semmit? - vont engem kérdőre.
- Na jó, nekem elegem van ebből! - mondtam idegesen, s kiviharzottam az ajtón.
Kint szakadt az eső. Na jó, hát én ezt nagyba leszartam, csak mentem az esőben, míg egy olyan fához nem értem, ahol nem esett annyira az eső. Ott leültem a fa alá, és csak bambultam magam elé. Mivel nem volt rajtam póló, ezért kissé fáztam. Az esőcseppek miatt libabőrős lett a karom.
Miért is élek? Szerintem csak 2 dolog miatt...ő...és a fájdalom amit másoknak okozok..ez a két cél vezérel..semmi más..bár..gondolkoztam már azon, hogyha meghalnék, akkor tényleg elképesztő érzés lenne a fájdalmam? Senki se tudja, de én csak a saját kezem álltam tudok meghalni...eddig nem nagyon agyaltam ezen, de minél inkább hiányzik, annál jobban szenvedek...vele akarok lenni...bár ő nem..neki más kell...Akana meg hagyjon békén...semmi keresnivalója egy hozzáhasonlónak a szervezetben.
- Pffuu már!!! - fogtam idegesen a fejem - Csak lássam már végre...de..jelenleg semmi kedvem élni... - mondtam magam elé - Nem érdekel, hogy senkinek se vagyok fontos. Az hidegen hagy..csak az ő véleménye nem... - néztem előre.
Az eső fokozatosan esett....felálltam, majd kisétáltam a fa alól. Az eget fürkészve gondolkoztam. Az égből semmi se látszott. Kb olyan volt mint az én küllemem..vagy a szívem...sötét..s nem lehet tudni, hogy éppen napos kedvem van, vagy sötét, mint az ég jelenleg...
- Vajon most hol lehet..? - kérdeztem halkan.
Soha nem éreztem ennyire egyedül magamat...rettentően fura érzés kerített hatalmába...mintha...mintha..teljesen magamra lennék hagyva a Világban...
- Hisz nem tévedek... - néztem magam elé csalódottan - Magamra vagyok hagyva... - nevettem fájdalmasan.
Annyi érzés kavarok jelenleg bennem..ilyen csöpögősnek még soha nem éreztem magamat...
- A rohadt...a rohadt életbe!!! - üvöltöttem a nagy égbe.
Testem teljesen elázott. De jól esett a hideg esőcseppek ütközése a bőrömmel. Kicsit megnyugtatott engemet.
" Én mindig melletted leszek..soha nem hagylak el tégedet...ha bármi van, nekem elmondhatod. Szóval kérlek, ne legyél szomorú! Én mindig itt leszek neked, nem kell aggódnod. Hisz..mindennél fontosabb vagy nekem. "
- Mindig is szerettem volna ha ő ezt mondja nekem..de soha nem fogja..szóval hiába álmozok, annál inkább fog fájni... - mondtam magam elé, majd visszanéztem a fára, s leültem a tövébe.
Csak bámultam magam elé. Nem tudtam, hogy jelenleg mi folyik körülöttem. Elmerültem az esőben. Nem is figyeltem arra, hogy valaki a nevemet emlegeti...
- Hidan...Hidan..Hé! Hidan! - lett egyre hangosabb.
- Huh? - pattantam ki hirtelen az álomvilágomból.
Rápillantottam az illetőre. Deidara állt mellettem, aggódóan nézve rám. Köpenye kezében lógott.
- Mit csinálsz itt? Vedd fel. - tartotta felém a köpenyét - Megfogsz fázni...Hm.
- Honnan tudtad, hogy itt vagyok? - álltam fel, majd kivettem a kezéből a köpenyét, s felhúztam.
- Nem tudtam. Épp mentem hazafelé, és észrevettelek téged. Hm.
- Peinék téged keresnek már mióta. Még engem is leb*sztak, hogy mit csináltam veled..mert ugyebár velem voltál utoljára, mielőtt elmentél volna..amúgy meg..hova az istenbe mentél is?! - emeltem fel a hangom.
- Eljöttem kiszellőztetni a fejemet, mert felidegesítettél. - sóhajtottam.
- Jó, de szólhattál volna azért. - dünnyögtem.
- Bocs. - vonta meg a vállát.
- Amúgy..miért adtad oda a köpenyedet?
- Itt ültél fél pucéran, és simán megfázhatsz. Hm.
- De akkor is..tudtommal utálsz.
- Igen. De nem tudtam nézni ahogy kínzod magad. Hm. - nézett az égre.
Nem tudtam mire vélni a válaszát. Egyszer csak megindultam hazafelé. Deidara vette a lapot, és követett engemet.
Egész úton nem szóltunk egymáshoz...én viszont nem tudtam mire vélni Deidara kedvességét...hátsó szándék? Esetleg tényleg aggódott? Ki tudja..
Miközben ezen agyaltam, arra lettem figyelmes, hogy az ajtó előtt álltunk.
- Hidan! - rázta a kezét Deidara az arcom előtt.
- Huh? - pattantam ki ismét az álomvilágomból.
- Megjöttünk. - nézett rám meglepetten.
- Baj van? Hm.
Megráztam bizonytalanul a fejemet.
Deidara rám, majd az ajtóra pillantott.
- Beakarsz menni? Hm.
- Huh? - rezzentem meg Ezt meg, hogy érted? - pillantottam rá.
- Olykor nekem is olyan érzésem van, hogy nem akarok itt lenni. Hisz mi csak azért vagyunk itt, hogy segítsünk Pein tervében. - fürkészte az eget - De ennek ellenére én néha szeretek itt lenni...Hm. - nevetett halkan.
- Te tudod. - vontam meg a vállam.
Választ nem adva lépett be a házba.
- Sehol senki. - néztem körbe.
- Nem is baj. Kifaggatnának. Hm. - ment Deidara a szobájába.
Noha, utáljuk egymást Deidarával, valahol mélyen belül tudjuk, hogy számíthatunk a másikra. Ami elég fura, két ellenséges lélektől. De ha egyszer ugyan az a célunk akkor más nem is lehetne...
* Vissza az én szemszögembe: *
- Na itt jó lesz. - állt meg pár óra múlva Obito.
- Huh? Egy tisztás? Na jó, itt valóban tudunk tanulni. - sóhajtottam.
- Ma még nem. Ma pihensz, holnap elkezdjük. - huppant le a fűre.
Őszintén szólva nem tudom, hogy mikor megyünk vissza a szervezetbe. Pedig pár embert jó lenne látni..na mindegy..most másra kell koncentrálnom!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése