28. Fejezet: Sorsdöntő küzdelem

" Tudom, arról volt szó, hogy most egy Filler jön, de úgy gondoltam, hogy egy ideig nem lesznek Fillerek, mert így is sok időbe telik hoznom egy új részt. Meg szerintem ez a rész nem lesz valami hosszú, viszont annál inkább érdekesebb, és végre Nagu vágya is teljesülhet! :)

xoxo: Fanny   "


- Hogy érted..? Egyáltalán miről beszélsz Obito?!
- Ha megtanulod a Jutsut, akkor kihívlak egy párbajra, hogy mennyire fejlődtél az elmúlt 2 évben. - nézett rám halál komolyan.
- De hát te megmozdítod a kisujjadat, és halott vagyok! Te is tudod, hogy sokkal erősebb vagy nálam!
- Épp ezért. Megkel próbálnod legyengíteni, és legyőzni.
- Szóval megint sokat kell edzenem - sóhajtottam nagyot - Pedig már abban a hitben éltem, hogy visszamegyünk a többiekhez.
- Mondtam, hogy az élet nem könnyű.
- Soha nem mondtad. - pufogtam.
- Akkor most mondom. - fordított hátat majd elindult.
- Időben szóltál... - dünnyögtem.
- Fáradt vagyok. - mintha meg se hallotta volna amit mondtam.
- Te süket vagy? Épp hozzád beszéltem!
- Akkor is fáradt vagyok. Minden lehetséges módon.
Megleptek a szavai, ugyanis nem sűrűn mond ilyet...
- De akkor mikor akarsz velem edzeni újra?
- Ki mondta neked, hogy segíteni fogok neked a továbbiakban? - huppant le a földre.
- Huh? Ezt, hogy érted? - lepődtem meg.
- Mivel konkrétan kihívtalak egy mérkőzésre, miután megtanultad a Jutsut, nem lehetek ott amikor fejlődsz, mert az nem lenne fair.
- Párbajozni fogunk, mégis adsz nekem egy ekkora egérutat?
- Gyenge vagy, nincs más választásom.
Gyűlöltem amikor ezt mondta. Hirtelen elkaptam elől a pólójánál.
- Ne nevezz gyengének, addig amíg nem harcoltál velem! - néztem rá a Sharinganommal.
- Ha szereted azt a nyomorék életedet, és visszaakarsz menni Deidarához, akkor most elengedsz és békén hagysz! Vagy garantálom, hogy nem éled meg a holnapot, Nagu! - nézett rám Mangekyou Sharinganjával.
Egymás szemét fürkésztük. Igaz Obito szeme erősebb volt az enyémnél. Sokkal.
- 3-ig számolok, és ha nem engedsz el 3-ra, akkor k*rvára megbánod! - Obito sokkal dühösebb volt az utóbbi pár napban.
Csak tovább fürkésztem dühös arcát.
- 1. - kezdete el Obito a számolást.
Semmi reakcióm rá.
- 2. - szólt idegesen.
Csak pislogtam továbbra is.
- 3. - mondta alig halhatóan Obito, de nem lépett semmit.
Egyre komorabban és közelebbről néztem az arcát. Majd hirtelen sötét lett minden. De csak egy másodpercre. Majd mikor újra láttam a dolgokat, enyhe sokkot kaptam, ugyanis Obito helyett Deidara volt előttem teljes életnagyságban. Nem tudom, hogy a képzeletem játszott velem, vagy hallucinálok, de ő volt ott.
- De..Deidara... - a végén elcsuklott a hangom.
Egy szót nem szólt, csak meredten engem bámult.
- Szólalj...szólalj már meg... - hangom rekedt volt - Hé...kérlek... - a sírás határán voltam. 2 éve nem láttam, és most hirtelen előttem van - Kérlek..ne csináld ezt velem... - enyhítettem a szorításon. Éreztem ahogy melegedik az arcom, és valami csiklandozza. Pár könnycsepp volt az.
- Könyörgők...szólalj már meg... - hunytam le szemeimet fájdalmamban.
Deidara semmit nem reagált. Másodpercek múlva viszont éreztem, hogy átölel. Teste jó meleg volt, de nem tudtam mire vélni a reakcióját. Hiányzott már ez az illat. A jól megszokott illat, ami Deidaráé volt.
Így voltunk pár percig, majd furcsa érzés kapott el. Az a bizonyos illat amit én szerettem, már nem Deidaráé volt. Sokkal inkább egy erősebb illat...ami nem máshoz mint Obitohoz tartozott. Lassan kinyitottam a szemeimet, és Deidara helyett Obitot véltem felfedezni alattam. Mikor megpillantotta, hogy őt nézem, lassacskán elengedett, majd a szemembe nézett és azt mondta:
- Vesztettél. - kapcsolta ki a Sharinganját. Ekkor esett le a tantusz.
- Genjutsu? - pislogtam rá, kipirosodott szemeimmel.
- Azt mondtad, hogy nem vagy gyenge, de az utóbbi reakciódból ez jött le. - ült fel Obito.
- Az érzéseimmel szórakozol, persze, hogy ez lesz belőle. - néztem oldalra.
- Ugyan mit számítanak a TE érzéseid? - nézett rám gúnyosan.
Lendületből megfordultam, és felpofoztam Obitot.


* Eközben az Akatsukiban, Deidara szemszög: *


Pein elküldött minket edzeni az erdőben, de sikeresen elszakadtam Sasoritól...
- Csak én lehetek ennyire szerencsétlen. Hm. - suttogtam magam elé.
- Igen csak te. - hallottam a hangot magam mögül.
- Huh? - hirtelen mozdulattal megfordultam. Egy kapucnis illető állt mögöttem - Te meg ki a rák vagy? - flegmáztam.
- Komolyan nem ismersz meg? - bunkósodott - Szégyen komolyan mondom. - fintorgott majd levette a kapucniját.
Mondanom se kell, azt hittem, hogy ott halok meg ijedtemben.
- Kissé szarul esik, hogy elsőre nem ismertél fel engemet, Deidara.

Akaratom ellenére is bekönnyesedett a szemem, a homálytól alig láttam.
- Ki...Kimori... - szólaltam meg, némi sokk közepette.
- Deidara? Héj, el ne kezdj itt sírni! - hadonászott Kimori a kezével.
- Te..meghaltál...nem élhetsz...Hm.. - csuklott el a hangom.
- Na igen...ez hosszú történet. De ne sírj jó? - állt elém mosolyogva, és megtörölte könnyekkel teli szememet - Nem voltál te ilyen bőgőmasina.
- KIMORI! - üvöltött egy hang a távolból.
- Huh? - pattantam ki "álomvilágomból".
Hirtelen egy fekete hajú, sötét szemű srác ugrott közénk, s Kimori felé fordult.
- Mi a francot művelsz te?! - kiabált Kimorival a srác.

- Guro... - pislogott értetlenül Kimori - Befogod a pofád! Te hagytál ott, ne csodálkozz, hogy elvesztem! - kiabált Kimori. G*cc' akkorát kiabált. Meglepődtem, ugyan is Kimorit soha nem halottam kiabálni...
- Neked támadt egy idióta érzésed, engem meg nem érdekelt, így nem volt más választásom! Különben is, még neked áll feljebb?! - beszélt neki vissza a srác.
- Muszáj neked még ilyen pillanatban is veszekedni?!  Komolyan mondom, ha még egyszer ilyen jelenetet rendezel, akkor otthagylak a p*csába! - kiabált vissza.
Guro természete ekkor megváltozott. Haragos arcán aggodalom tükröződött.
- Sajnálom, Kimori... - nézett rá sajnálkozva.
Kimori sóhajtott egyet.
- Mindig ez van. - fogta a fejét.
Én teljes sokkban álltam még ott. Kimori él? De hogyan..? És miért...?
- Te..hogyan...hogyan élhetsz...? Hm. - szólaltam meg rekedt hangon.
- Mikor belerohantam a kunaiba az nem ölt meg, de Nagu gyorsan eltűnt, mert azt hitte, hogy meghaltam. Guro viszont ott volt égész végig, csak nem mert előjönni. Miután felszedett a földről ellátott engemet, és így életben maradtam.
- Várj..akkor ti.. - kezdtem el.
- Igen. - szólalt meg karba font kézzel Guro - Teljes mértékben Shinobik vagyunk. - sóhajtott.
- Miféle Shinobik?! Hm. -  a sokkomból sokkal inkább idegesség lett.
- Kimori Jutsuja leginkább a Kövekkel azonosul. Kedve szerint tudja azokat irányítani. Az enyém... -ekkor Guro felröhögött. - Mivel én nem Iwagakureből származom, ezért az én Jutsum egészen eltér a tietektől.
- Ha nem onnan származol, akkor mi a francot kerestél ott gyerekként?! Hm!
- Kimoriéknál voltam. - sóhajtott - Nagyon jó kapcsolatunk volt akkor, de amióta csak ketten bandukolunk még jobb lett.
- Jó, és miféle Jutsud van? Hm. - vontam kérdőre.
Rátette a kezét a fegyverére ami az övtáskájánál lógott a tokban.
- Most komolyan? A fegyverek a specialitásod? Hm.
- Igen. És ha akarja, akkor még Chakrát is áramoltathat a fegyverbe, így a fegyver sokkal veszélyesebb lesz. - szólalt meg Kimori.
- Értem..és mit akartok?
- Épp erre sétáltunk, majd összevesztünk, és megéreztem a Chakrád. Igen, annyi év után is képes vagyok érezni..ez az egyik saját Jutsum még.. - szólt Kimori - Na, és Nagu merre van? - kérdezte mosolyogva.
Összeszorult a szívem.
- Beléptünk az Akatsukiba...és 2 éve elment, hogy felkutassa a szüleit az egyik társunkkal. De ki tudja, hogy azóta mi a célja..szóval konkrétan 2 éve nem hallottunk felőle.
Kimori meredten bámult rám, majd közelebb lépett. Nem tudtam, hogy mit akarhat. Majd pár másodperc múlva rájöttem. Kimori egy hatalmas pofonnal ajándékozott meg.
- Elmerted őt engedni?! Képes voltál rá?! Kitudja, lehet, hogy már meg is halt! - ordibált velem.
- Hékás, álljon csak meg a menet! Miért nem közölted velünk, hogy nem haltál meg, he?! Miért kellett ezt titkolni?! Van fogalmad róla, hogy min mentem keresztül miattad?! Hm?!
- Mi lenne ha egyszer az életben nem csak magadra gondoltál?! - kiabált továbbra is velem a lányka.
- He?! Most meg mi a  bajod?! Hm!
- Azért nem mentem vissza, mert tudtam, hogy mi a helyzet, és esélyt akartam adni Nagunak!
- Esélyt?! Miféle esélyt?! Mert ha olyat, hogy megutáltassa magát velem, akkor sikerült! Megölt téged... -  az utolsó mondatnál elcsuklott a hangom.
- Minden az én hibám. Nem az övé! Ezért kellett megutálnod, te idióta?! De látod élek! Most mi lesz?! Nem fogod tovább gyűlölni vagy mi..? És ha nem is él már..? Mondtam Nagunak az "utolsó pillanatokban", hogy vigyázzon rád..de fordítva kellett volna... - beszélt könnyekkel teli szemekkel Kimori.
- Kimori..én...én... - azt se tudtam, hogy mit kellene mondanom..
- Deidara... - szólalt meg rekedt hangon - Te szerettél engem..igaz? - mosolygott, miközben kicsordult a könnye.
Azt se tudtam, hogy merre nézzek zavartságomban.
- Szóval igaz...és ez miatt gyűlölted meg őt...
csöndben voltam. Mély csönd telepedett ránk. Senki se tudta, hogy mit mondhatna ebben a pillanatban.
- Nagunak mikor akarod a tudtára adni, hogy élsz? Hm. - törtem meg a kínos csendet.
Kimori megrezzent.
- Először is térjen vissza az Akatsukiba...rendezzétek a dolgaitokat... és majd egy kis idő múlva...de csakis akkor, ha a köztetek lévő viszály megszűnik létezni!
- És ha mégse szűnik meg? Hm. - néztem rá kissé szúrósan.
- Akkor Nagu soha nem fogja megtudni, hogy én élek. Ez a feltétem. - fordult meg hirtelen - Remélem látjuk még egymást. Szia, Deidara. - nézett rám kipirosodott szemeivel, majd intett Guronak és eltűntek.
- Na végre itt vagy. - sétált felém Sasori - Történt valami? - állt meg hirtelen.
- Semmi. Hm. - mondtam nyugodtan.


* Vissza hozzánk, vissza az én szemszögembe: *


Így voltunk pár percig, majd furcsa érzés kapott el. Az a bizonyos illat amit én szerettem, már nem Deidaráé volt. Sokkal inkább egy erősebb illat...ami nem máshoz mint Obitohoz tartozott. Lassan kinyitottam a szemeimet, és Deidara helyett Obitot véltem felfedezni alattam. Mikor megpillantotta, hogy őt nézem, lassacskán elengedett, majd a szemembe nézett és azt mondta:
- Vesztettél. - kapcsolta ki a Sharinganját. Ekkor esett le a tantusz.
- Genjutsu? - pislogtam rá, kipirosodott szemeimmel.
- Azt mondtad, hogy nem vagy gyenge, de az utóbbi reakciódból ez jött le. - ült fel Obito.
- Az érzéseimmel szórakozol, persze, hogy ez lesz belőle. - néztem oldalra.
- Ugyan mit számítanak a TE érzéseid? - nézett rám gúnyosan.
Lendületből megfordultam, és felpofoztam Obitot. Obito a hirtelen mozdulatomtól nem tudott köpni-nyelvi.
- Ha nem számítanának, akkor nem segítenél nekem, te balf*sz! - remegtem a dühtől. Sokszor ezért tudtam Obitot megölni - Visszaakarok már menni a szervezetbe... - szóltam fájó hangon.
- Nem tűntek el az érzéseid..vannak érzések amiket soha nem tudunk eltüntetni. Nekem Rin iránt nem tudnak eltűnni..neked meg az Akatsuki iránt..ami kissé szánalmas, mert ez csak egy bűnszervezet.
- Lehet, hogy csak egy bűnszervezet, de tele van olyan emberekkel akik ugyan olyan fájdalmon mentek keresztül mint én.
Obito nem felelt a válaszomra, csak nézett maga elé.
- Ha ilyen bugyuta csapdába belestél, akkor könnyen lefoglak győzni. - jelentette ki majd felállt - Szed a cuccod. Elmegyünk edzeni. De ezúttal komolyan fogom venni az egészet.
Felvettem a cuccomat a földről, majd Obito elé álltam.
- Kész vagyok. Hova megyünk? - sóhajtottam.
- Komolyan így akarsz jönni? - állt elém, jóval magasabb volt nálam, és ez szerintem tetszett neki a mosolyából ítélve.
- Miért, hogy akarnék? - néztem végig magamon - Te meg miért vagy úgy öltözve mint aki fázik? - mértem végig ezúttal én őt, ugyan is eléggé vastagon volt felöltözve.
- Majd meglátod. Na biztos, hogy így akarsz jönni? - vette fel a maszkját.
- Igen, de ezt már elmondtam.
- Jó. - nevetett halkan.
- Hallottam ám, hogy nevetsz. - dünnyögtem.
Egész úton zaklattam Obitot, hogy hova is megyünk valójában. Csak mentünk és mentünk...napokig...de szerintem volt az még 1 hét is, mivel még pihenni is megálltunk. Majd észrevettem, hogy a levegő egyre hűvösebb és hűvösebb. Aztán rájöttem, hogy Obito miért is öltözött olyan vastagon már előre...ez a nyomorék Fagy Országába hozott engem.
- Na, még mindig jó így neked? - nézett rám mosolyogva, maszkja a táskájában volt. Ahogy beszélt a lehelete úgy látszott a levegőben.
- Ez nem vicces..! - hirtelen magamhoz kaptam, és dörzsöltem a kezeimet. Konkrétan vacogtam, majd megfagytam. Az én öltözékem nem ide való volt...de nagyon nem!
Hát emberek ez most komolyan így engedett be engem ebbe az Országba, hogy így vagyok öltözve?!

- Tán nem csak fázol? - röhögött a képembe.
- Nem, képzeld melegem van! Adj már valami melegebb ruhát! - kiabáltam vele.
- Honnan veszed, hogy nekem van? - húzta fel a szemöldökét.
- A rosseb egyen meg, hát fel vagy szerelkezve meleg ruhákkal!
- Igen, de azok kellenek nekem, és ezeken kívül nincs másik melegebb ruhám.
- Nem halsz bele ha egyet odaadsz, na gyerünk!
- Ne nyavalyogj már, könyörgöm! Leakarsz győzni, de a hideget se tudod elviselni! Figyelj. - sóhajtott - Ha nem tudsz legyőzni, akkor nem megyünk vissza a szervezetbe!
Nem akartam hinni a fülemnek.
- Szóval azon múlik, hogy visszamenjünk, hogy legyőzlek-e?
Obito bólintott. Hirtelen erőre kaptam. Visszaakarok menni a többiekhez, minél hamarabb!
- Ahogy látom készen állsz.
- Igen, és kezdjük már el ezt a kibeb*szott edzést! - kurjongattam.
- Nana, azért ennyire ne éld bele magad. - sóhajtott.
Minél hamarabb megkel tanulnom azt a Jutsut amit Akemi ajánlott...vagy még több ideig nem megyünk vissza...Elég furcsa, hogy Akemi olyan Jutsut akar velem megtanítani ami hasonló Hidanéhoz...bár a második szakasza csak a Mangekyou megszerzése után lesz csak lehetséges.


Edzettem, és tanultam Obito segítségével. A bőröm már hozzászokott a hideghez. Eltelt pár hónap....nehéz úton, nehéz tanárral, nehéz körülmények között, de megtanultam a Kotsuniku nevű Jutsut, amit Akemi hagyott ám.
- Komolyan mondom..büszke vagyok rád. - nézett rám fáradtan Obito.
- Köszi...igaz hónapokba telt, de nem hittem volna, hogy megtanulom ezt a Jutsut. - néztem elégedetten Obitora.
- De ugye most tudod, hogy mi következik? - lett komoly.
- Igen. De azt ajánlom, hogy elsőnek pihenjük ki magunkat, utána küzdjünk meg.
- Én is erre gondoltam, csak más helyszínen. - nézett a lemenő napra.
- Mégpedig hol?
- Eső Rejtekben...ahol minden elkezdődött...ahova mentünk, mert Deidara miatt nem volt lakhelyünk..ahol elmondtad, hogy tudod, hogy én vagyok Uchiha Obito..ahol majdnem meghaltál miatt...ahol levadásztuk a Hétfarkút...ahol minden elkezdődött...
- Oda..? - lepődtem meg.
- Igen... a Tsuba-Völgybe.

- Ott akarsz megküzdeni? - mosolyodtam el.

- Pontosan. Na gyere. Minél hamarabb Eső Rejtekbe kell érnünk, mielőtt összefutnánk a Yamato-félékkel.

- Jó, de mondcsak..nem volt furcsa Kakashit újra látni?

- De. Sokkal erősebb lett, mint ahogy azt gondoltam. - nézett előre, maszkja rajta volt.

Nem válaszoltam rá, csak elindultam utána.

Mentünk Eső Országba, ami meglehetősen messze volt..3 Országon kell keresztül masíroznunk, hogy odaérjünk. 2 hétbe telt, hogy odaérjünk. Mikor odaértünk nem tétováztunk. Ledobtuk a cuccunkat.

- Készen állsz? - szólalt meg Obito, s a maszkját a táskájába helyezte.

- Készen. - mondtam kissé bizonytalanul.

- Ez nam hangzott valami biztatóan. Figyelj ha nem akarsz megküzdeni, mert gyengének érzed ma..- Obito nem tudta tovább mondani, mert hirtelen előtte teremtem, s gyomorszájon küldtem. Olyan gyors voltam, hogy Obitonak esélyes volt átengedni magán engem. Obito repült vagy 20 métert.

- Chh... - fintorgott, miközben felállt - Úgye tudod, hogy ez megse konnyan nekem?

- Tudom. Azért is foglak legyőzni! - néztem rá haragosan - Kage Bushin no Jutsu! - csináltam a kézjelet, s egy árnyékklón jelent meg mellettem. Tudom, Obito ellen nem sokra megyek egy árnykékklónnal, de nem is kell vele küzdenie.

- Egy klón? Mégis mire akarsz vele kezdeni? - nevetett.

Nem válaszoltam. Valahogy szereznem kell Obito véréből..

- Ha azon gondolkozol, hogy hogyan szerzel a véremből, akkor fölösleges ezen agyalnod. Nem tudsz a véremből szerezni.

Ez idegesít benne a legjobban...hogy alábecsül engemet.

- Oriki! - csaptam hirtelen a földre, s a szakadok egyre hosszabb, és hosszabb lett.

De Obito...elteleportált a Tér-Idő Jutsuja segítségével.

- Francba..! - ha meglenne a Mangekyoum..akkor most a saját véremmel is letudnám győzni..bár hiába, hisz Obito legyőzhetetlen..bár lehet a Sötét Jutsu hatna rá...

- Sötét Jutsu! - kiáltottam el  miközben, csináltam a kézjelet. Hirtelen villámlás járta be az eget..eléggé beborult, és villámokat hányott rendesen. A villám végighasitott a vidéken, persze engem kikerülve. Obito sehol..így, hogy küzdjek meg vele? - Hol vagy Obito?! - ordibáltam a nagy semmibe. 

Nem kaptam választ a kérdésemre. Viszont éreztem, hogy mögöttem van, de már túl késő volt. Enyhén hátranéztem, s Obito kezéből egy vasrúd ágazott ki, ami meglehetősen gyorsan közelített a testemhez. Itt volt a megfelelő pillanat..csak nem volt elég időm..Obito a hátamon keresztül átszúrta rajtam a rúdat, ami a hasamból állt ki.

- Itt a vége, Nagu. - jelentette ki.

- Höh.. - nevettem fel halkan.

- Mi olyan vicces? - lett ideges.

Válasz gyanánt azt kapta, hogy a klónom hátulról megsebezte az arcát egy kunaival. Amint Obito vére a kunaira került a klónom egyből lenyalta, majd eltűnt. Hiába tűnt el, a Jutsu hatni kezdett rajtam is.

- Kinek is van vége...Obito?! - szóltam el magam, majd a vasrudat végig húztam a testemen, majd elhajítottam messzire. Obito felhány egy adag vért, ami sikeresen is a ruhámon landolt. Igen, köszönöm Obito, erre vártam mindig is..

Hirtelen előreléptem, s gyorsan megfordultam, hogy Obito szemébe tudjak nézni. Majd egy hitelen mozdulattam állkapcson vertem alulról. Obito kifeküdt előttem pár méterre.

- Sajnálom, de nem hagysz más választást. - kapcsoltam be a Sharinganom.

Magamon kéne használnom a Genjutsut, ami lehetetlen...vagyis csak volt..sikerült nagy nehezen, és eléggé, sok Chakra felhasználásával használni magamon a Genjutsut. Kivetítettem magam elé a Deidarával kapcsolatos összes fájdalmamat, remélve azt, hogy Obito Rinnél kapja ezt meg. Már az első képnél összeszorult a gyomrom, a szívemről nem is beszélve. Ahogy jöttek e jelenetek, annál inkább akartam meghalni, annál inkább hiányzott Deidara, de annál inkább fájt minden...Obitot egy nagyon halvány foltban láttam...de bár ne láttam volna...Obito még mindig ott feküdt, ahol az előbb az ütésem miatt. Nem mozdult, semmi, csak ott feküdt. Bár az arckifejezése annál inkább rosszabb volt. Olyan arcot vágott, mint aki most nézte végig, ahogy a szeretteit megölik. Ennél a pontnál rájöttem. Megtörtem Obitot. Már alig álltam a lábamon. Mindkét lábam remegett a félelemtől, és a bánattól. Azt hittem, hogy menten összerogyok, így rájöttem, hogyha nem akarok én is olyanná válni mint jelenleg Obito, akkor feloldom a Genjutsut.
Hirtelen véget vetettem a Genjutsu-nak. A földre rogytam, bár nem egészen mert a térdemen támaszkodtam. Obitora pillantottam. Leverte a víz, eléggé. Nehezen, de felálltam, amid Obito elé álltam lihegve.
-  Rájöttem, hogy kettőnket nem tudnak legyőzni hagyományos Jutsukkal...csak a fájdalommal, és a Genjutsuval...
- Nem győztél... - nyögte ki nagy nehezen - Neked is fájt, amikor magad elé vetíttetted.
- Valóban, de én még lábon állok, szóval ez egyértelművé vállt.
Ekkor hirtelen az előttem fekvő fiú elkapta a lábamat és ennek következtében a földre estem.
- Ez nem igazságos... - pufogtam maradék energiámmal.
- Valóban..? Akkor próbál csak meg felállni.
Próbáltam, de nem bírtam. Ezek szerint eldőlt...
- Veszettem...és Te is... - mosolygott félhomályban Obito.

Ezzel eldőlt. Egyikőnk se nyert. Mind a ketten veszítettünk.
- Akkor? - néztem a beborult égre, amiből időközben elkezdett zuhogni az eső.
- Visszamegyünk. Visszaakarok menni a tervem miatt, te meg a többiek miatt. Szóval visszamegyünk.
- Uram isten...el se hiszem...2 és fél év után végre visszamegyünk. - mosolyogtam nagyon.
- Igen...hazamegyünk. - mosolygott a szakadó esőben.

Pár óra kellett, hogy kikupálódjunk a harc után. Majd összeszedtük a cuccainkat, és mentünk...mentünk haza..haza..az Akatsukiba!