Amilyen gyorsan csak tudtam, rohantam Deidarához, hátha feltudom még oldani a Jutsuját. Szemeimet behunytam, majd rávetettem magam Deidarára, miközben a Feloldó Jutsu idéző mondatát mondtam.
Megdermedtem. Nem nyitottam ki a szemeimet, így nem tudtam, hogy mi is történt pontosan. Meghaltam Deidarával együtt? Esetleg túléltük?
- Szállj már le rólam, idióta! Hm!
- Huh? - kinyitottam a szememet, s észrevettem, hogy Deidarán csimpaszkodok.
- Nem haltam meg, csak száll már le rólam! Hm! - nézett rám dühösen, de látszott rajta az aggodalom.
Lemásztam róla, majd észbe kaptam, hogy hol is vagyunk.
- Tobi.. - szóltam halkan.
- Nem igaz, hogy mindig bajba kerülsz, senpai! - kényeskedett Obito.
- Hol vagyunk? - nézett körbe Deidara.
- Tobi Tér-Idő Jutsujában.. - szóltam - Amúgy meg..mit akartál te idióta?! Még szerencse, hogy odaértem!
- Nem kértelek meg rá, hogy se...áhh! - rogyott össze Deidara. Ekkor vettem észre, hogy a másik keze sincs meg.
Leguggoltam hozzá. Hogy lehet ennyire felelőtlen? Nem érdekelt, hogy mi lesz a következménye. Lendületből behúztam egyet Deidarának, aminek következtében repült egy jó 10 métert.
- Megakarod magad öletni, te istenverte barom?! - ordibáltam vele.
- Gyáj, Nagu-chan nagyon erős! - siránkozott Obito.
- Hogy jössz te ahhoz, hogy megüss?! Hm! - kiabált vissza nekem.
Én hirtelen előtte teremtem, s elkaptam elől a pólóját.
- Úgy, hogy nem akarom, hogy megölesd magadat. - néztem tengerkék szemeibe.
Deidara nem szólt semmit, csak méregetett engem, ahogy én őt. Majd pár perc múlva, nyugodtan, de megszólalt.
- Menjünk vissza Sasoriékhoz. Hm... - szólt kissé aggódóan..láttam a szemében, hogy aggódik Sasori miatt és ez bántott..hogy rám sose nézett így..miért is nézett volna? Sasori sose ártott neki, és mindig ott volt neki...
Felsegítettem a földről, majd Obito visszateleportált minket a barlangba.
Mikor megláttam, hogy mit történt ott, kissé, sőt nagyon, lesokkoltam.
- Itt..mi történt..? - kérdeztem halkan.
Obito persze nem lepődött meg a dolgokon..azonban Deidara..csak bámult maga elé..
Sakuráék sehol se voltak, míg Akana földre volt rogyva Sasori mellett..aki..holtan feküdt..
- Miért..miért..miért pont ő..? - zokogott Akana.
Akana mögé sétáltam majd leguggoltam hozzá, és nyugtatás képen a hátát simogattam.
- Nagu! - szólt Akana, majd felém fordult, s olyan szorosan megölelt ahogy csak tudott.
- Nyugi... - suttogtam neki sokkolva. Áttudom érezni, hogy mit érezhetett...
Így voltunk még percekig, majd Obito megszólalt.
- Ideje mennünk. Hozom Sasori-sant is.. - Obito elsétált mellettünk, majd a hátára kapta Sasorit.
Akana felállt remegő lábakkal, míg én Deidarára pillantottam. Még mindig nem mozdult, ezért nekünk kellett mellé menni. Így jöttünk haza.
A nappaliba érkeztünk meg. Hidan és Kakuzu épp a TV-t nézték.
- Huh? - pillantott ránk Hidan mikor meglátott minket - Sa..Sasori..?
- Srácok meg... - jött Konan, de amikor meglátott minket, elállt a szava. Nem kellett magyarázkodni, szavak nélkül is értette/értették a dolgokat. Konan egyből az elsősegély dobozhoz kapott, majd fáslival kisegített minket, míg Kakuzu is hozta a készletét és ott helyben visszavarrta Deidara kezeit.
- Szerinted nagyon megviselte Sasori halála? - fordult felém Konan.
- Meg..de Akanát is eléggé... - néztem Akanára - Konan..
- Nem kell többet mondanod... - szólt majd Akanához sétált, és bement vele a szobájába, hogy megvigasztalja.
A nap további részében mindenkinek elment az életkedve. A történtek után nem is csodálkozok.
- Nagu..jönnél egy picit? - szólt Pein, mire engedelmesen elé mentem - Egy-két változás lesz mostantól. Mivel Sasori már nincs köztünk, ezért Deidarának új társra van szüksége, így arra jutottam, hogy Deidara társa mostantól Tobi lesz, míg a te társad Akana.
- Jó.. - szóltam.
- Semmi ellenvetés? - kérdőjelezett meg.
- Nincs kedvem veled vitatkozni.
- Nem csodálom. - sóhajtott majd eltűnt.
- Hé, Nagu! - kapott el Itachi - Beszélgessünk kicsit.
- Értem...szóval így történt. - szólt Itachi, miután elmeséltem neki, hogy mi történt.
- Mond csak..ha esetleg..Sasori az én szemem láttára halt volna meg..akkor feléledt volna a Mangekyou Sharinganom? - néztem rá kérdően.
- Sasori fontos volt neked?
- Hát..igen..
- Annyira mint Deidara? Vagy esetleg Hidan? Vagy én? Vagy Madara? - árasztott el a kérdésekkel.
- Azért annyira nem...
- Akkor nem hiszem, hogy feléledt volna..
- Szóval..ha ezek a személyek közül bárki is a szemem láttára meghal..feléled a Mangekyoum?
- Pontosan.
- Komolyan..? Komolyan ez az ára annak, ha megakarom szerezni? Mert akkor...nem kérek belőle...
- Egyszer úgyis megfogod szerezni..
- Meg...de az nem mostanában lesz... - álltam fel - Rohadt fáradt vagyok. Ledőlök ha nem gond. - vetettem Itachira halvány mosolyot, mire beleegyezően nézett rám.
Bementem a szobámba, ahol Obitot pillantottam meg, amint fekszik az ágyán.
- Hallottad, hogy Pein mit talált ki? - szólalt meg, amikor meglátott.
- Igen, ő maga mondta nekem. Bírom Akanát, de neked jobban örülök, hisz itt önmagad lehetsz. - ültem le az ágyamra.
- Ne aggódj..Pein nem sokáig fog dirigálni.. - szólt haragosan.
- Ezt meg, hogy értsem? - pillantottam rá kérdően.
- Semmi..csak annyi, hogy eljön majd az a nap, amikor az igazi Akatsuki felfedi magát. - sóhajtott.
- Már megint lázas vagy? - dőltem el az ágyamon, majd válaszát meg sem várva, álomba merültem.
Reggel kipihentem keltem. Jót tett nekem az alvás, a lelkemet azonban még mindig hasította Sasori halála..S vajon mi van akkor Deidaraval..? Jól van? Vajon nem csinált semmi hülyeséget..? De áh..tuti nem...vagyis..csak remélni tudom..Lehet meg kéne néznem..de nem. Inkább hagyom..
Így ment ez napokig..és hetekig...s Deidarát még mindig nem látta senki. Eddig is aggódtam érte, hogy vajon mi lehet vele, de az utóbbi pár napban majd belehaltam abba a tudatba, hogy mi lehet vele..Nem érdekelnek a következmények..bemegyek hozzá..
Deidara szobájához sétáltam, majd kopogtam. Semmi válasz, így benyitottam hozzá. Az ajtó nem volt zárva, amit csodáltam is. Mikor beléptem, megpillantottam a sötét, és eléggé kupis szobát.
Próbáltam nem rálépni semmire se, ami eléggé nehéz volt. Majd megpillantottam Deidarát. Az ágya előtt ült, egyik térdét felhúzta, kezét azon támasztotta. Haja a szokásosan volt megcsinálva. Egészen addig amíg meg nem hallott engem, a padlót bámulta, majd rám nézett.
- Szia... - szóltam halkan, s egyben zavartan.
Deidara csak bámult engem. Komolyan, már kezdtem tőle megijedni..
- Jó..jól vagy..? - kérdeztem zavartan. Tudtam, hogy nincs jól, de valamit csak kellett kérdeznem.
Deidara nem válaszolt, csak tovább méregetett engemet, ahogy én is őt. Gyönyörű szemeiben látszott a fájdalom..
- Öhm..figyelj..már..elég régóta nem jöttél ki..szó..szóval..csak..én..aggódtam érted.. - dadogtam össze vissza.
Deidara ismét nem reagált semmit. Már azon voltam, hogy elmegyek, amikor Deidara hirtelen felállt, s felém sétált. Megállt előttem, s fáradt tekintetével nézett le rám.
Csak méregettük egymást, amikor Deidara keze megmozdult. Picit megijedtem, hogy megüt, de nem tette. Olyat tett, amitől még én is kissé sokkot kaptam. Deidara olyan szorosan megölelt engem, mint még soha..bár az is csoda, hogy megölelt, viszont ebben a helyzetben nem csodálom..
- Mond.. - szólalt meg halkan - Mondd, hogy ez egy rossz álom..és Sasori..csak egy küldetésen van..és nemsokára hazaér..hm... - mondta halkan, de egyben remegő hangon.
A helyzet súlyosabb mint gondoltam...
- S..sajnálom... - szóltam rekedten.
Deidara ebben a pillanatban túltett minden szorításán. Hirtelen nagy levegőt vett, de nem engedte ki. A levegő helyett mást éreztem a bőrömön...könnyeket..nem mástól, mint Deidarától...Olyan szinten meglepődtem, hogy azt el nem lehetett mondani...Deidarának egyre jobban potyogtak a könnyei, vagyis csak éreztem, látni nem láttam. Másodpercek múlva, igaz halkan, de fájdalmas hangok is jöttek Deidarából...teljesen összetört...ilyen összetörtnek még nem láttam őt. Még akkor sem, amikor Kimori meghalt..el nem tudom mondani, hogy mennyire sajnáltam jelen pillanatban.
Látni, azt a személyt, aki a világot jelenti nekem ilyen állapotban kicsit sokkoló...visszaöleltem Deidarát, a nyugtatás képen a hátát simogattam. Én se bírtam tovább. Pár könnycsepp elhagyta a szemeimet. Annyira szarul éreztem magam, hogy semmit se tudtam tenni. Deidara már a nyakamhoz fúrta az arcát, annyira kész volt..lelkileg teljesen összetört..olyan szinten ölelt, hogy majdnem szétroppantott, de nem is bántam. Én természetesen, még mindig simogattam szegénykémet, s öleltem is.
Nem tudom, hogy vajon meddig lehettünk így, de nem kevés ideig. Volt vagy negyed óra...akár fél óra is. Majd a lábaim nem bírták tovább. Lerogytam, Deidarával együtt. Ő persze kicsit se hárított le rólam. Őszintén szólva jól esett, hogy ennyire megnyílt nekem...
Még így maradtunk egy ideig, majd Deidara elhajolt, s rám nézett. Tiszta vörös volt mindkét szeme, arca pedig piros. Eléggé zavartan nézett rám.
- Sa..sajnálom, hogy csak úgy rád vetettem magam...hm..csak..nekem Sasori volt életem második legfontosabb személye..hm.. - szólt rekedten, majd hirtelen megrezzent...ugyanis elszólta magát előttem.
- Má..második..? - szeppentem meg.
Deidara még ennél is jobban zavarban volt. Rohadtul kíváncsi voltam, hogy ki az első, hisz nyilván élő ember..Kimori nem lehet...hisz ő meghalt..
Nem faggattam Deidarát tovább.
- Tudod... - szólalt meg Deidara - Mikor Tobival nem voltál itt...Sasorival küldetésen voltunk..és..belebotlottam...Kimoriba..
Amint ezt kimondta végigfutott rajtam a hideg, és a légkör is rideg lett körülöttünk.
- Ilyennel..miért viccelsz...? - kérdeztem halkan.
- Nem viccelek. - beszélt picit hangosabban - Azt mondta, hogy csak akkor akarja magát neked megmutatni, ha mi ketten nem veszekszünk már többet...Hm. - beszélt újra halkan.
- Nem lehet..Kimori meghalt..
- Tudtam, hogy nem fogsz nekem hinni...mindegy is. Hm. Azonban tudod mit? - ekkor hirtelen összedöntötte a homlokunkat, amit végképp nem értette, hogy miért teszi..
Belenézett a szemembe, azokkal a gyönyörűséges kék, s könnyes szemeivel, majd egy enyhe mosoly keretében megszólalt.
- Köszönöm!
Pár könnycsepp elhagyta a szememet, mire a fejemet meg lehajtottam. Ekkor jöttem rá, hogy Deidara azzal, hogy a homlokát nekem döntötte, azzal nekem támaszkodott is egyben. Deidara elvesztette az egyensúlyát, s rám esett. Csak pislogott rám, s én is rá, bár ez az egész eléggé zavarba ejtő volt, hiába szerettem Deidarát.
- Sa..sajnálom... - szóltam zavartan.
Deidara ekkor felállt, majd segített nekem is a felállásban. Újra engem nézett. Helyesbítek. A szemembe nézett inkább.
- Köszönöm, hogy mindig velem voltál, hiába voltam veled egy utolsó tapló. Hm. Kimorinak igaza volt, bekel látnom. Te mindig itt voltál nekem, amíg más nem. Hiába utáltalak, te akkor is vigyáztál rám, akkor is kioktattál, hogy milyen felelőtlen vagyok. Elhordtalak mindennek, megakartalak ölni téged, de te akkor sem hárítottál. Köszönöm, nagu. Hm. Viszont...tényleg..tényleg ennyit jelentenék neked? - nézett rám kérdően.
Zavartságomban nem tudtam válaszolni, de szerintem tudta a választ szavak nélkül is. Bár remélem, hogy ez nem azt jelenti, hogy rájött mit érzek. De várjunk csak. Deidara most olyan kedves volt hozzám mint még soha..lehet, hogy Sasori elvesztése váltotta ki azt belőle, hogy becsülje meg azt ami van neki.
- Akkor gyerekkori legjobb barátok? - nyújtotta a kezét, és mosolygott rám, de abban a mosolyban volt valami hamisság...mintha mást akarna legjobb barátságnál.
- Legjobb barátok... - suttogtam. Számomra már ez is nagy előrehaladás, hogy a legjobb barátjának nevez engemet..Sokat kellett szenvednem, míg elértem ezt a szintet. De ahhoz, hogy ennél többként is elfogadjon még hosszú az út.
Pár percig még beszélgettem Deidarával, majd elhagytam a szobáját. Deidara ebben a fél órában, úgy megnyílott nekem, hogy azt sose gondoltam volna...nagyon furcsa volt így látni őt, de abban reménykedek, hogy most már sokkal jobban lesz.
Eltelt pár nap. Deidarának nagyjából sikerült visszazökkennie a hétköznapokba, azonban Akanáról ez nem mondható el, ugyanis Sasori halála óta kise mozdul a szobából, és alig eszik, hiába viszem be neki az ételt. Beszélni se beszé velem, csak néha Konannal, mivel Konanra bíztuk, hogy segítse át a depresszióján.
- Hé, srácok. - jött Hidan a nappaliba, ahol én, Deidara és Obito tanyáztunk - Hallottátok, hogy állítólag a Konohaiak Fű Országában vannak, hogy OrcsiMarcsit elkapják?
- Nem..viszont Akanából annyit kitudtunk szedni, hogy Sasori tartotta a kapcsolatot Orochimaruval, és hogy elmondta Sakuráéknak, hogy hol is lesz legközelebb Orochimaru. Hm. - szólt Deidara.
- Pein tud erről? - tettem fel a kérdést hosszas hallgatás után.
- Nem, még nem. Én is csak félfüllel hallottam. - magyarázta Hidan.
- Szerintetek Pein nem örülne, ha esetleg elkapnánk Orochimarut? - mosolyogtam csínytevősen.
- Hm? - nézett rám kérdően Obito.
- De, szerintem nagyon is. - sóhajtott Hidan.
- Akkor? Menjünk Fű Országába, s ha jól cselekszünk, akkor elkaphatjuk végre. - szóltam, a szerintem remek ötletemmel. Tudom, nem valami jó, de ez is valami..
- Akkor mire várunk még?! Hm! - pattant fel boldogan Deidara - Indulás!
- Várj már. Előbb beszéljük meg a dolgokat. - szóltam.
- Nagu-chan, gyere egy kicsit..! - rángatott el Obito nevetgélve.
- Mi az, Obito?! - suttogtam neki.
- Szerintem nem jó ötlet ez. Pont ezzel a két idiótával mennél?
- Akkor gyere te is.
- Én nem veszek részt a hülyeségeitekben. - sóhajtott - Tobi itthon marad! - tért át a kényes hangjára majd elszaladt.
Sóhajtottam egy nagyot.
- Jól van, akkor kiszeretne jönni? - néztem a szobában marad fiúkra.
- Én tuti, hogy megyek. Semmi érdekes nincs itthon. - pattant fel Hidan - Szöszke te is jössz? - méregette Deidarát, aki válasz képen csak bizonytalanul pislogott rá.
- Megyek. Hm. - szólt halkan.
- Remek, akkor 30 perc múlva kint találkozunk a hátsó udvaron. Ott kevésbé vennének minket észre. - néztem körbe, hogy senki se figyel-e minket, még Zetsu se.
- Rendben, utána csapatjuk, mint állat! - csaptam össze az ökleit Hidan.
Deidara egy szó nélkül ment be a szobájába. Utánna akartam menni, azonban tudtam, hogy most egyedül akar lenni, és nekem is készülődnöm kell...
* Deidara szemszög: *
Nem bírom...tényleg nem...beleörülök ebbe, hogy elvesztettem a legjobb barátomat, a lelki társamat..hiába teltek el hetek...hiába van itt Nagu aki részben megért és támaszt nyújt, mert nem ugyan az..egyáltalán nem..először Kimori...most meg Sasori..bár Kimori él..de akkor is..Hm.
- Elegem van... - csuktam be az ajtót, majd felé fordultam - Utálom... - megragadtam a fejpántom, s lerántottam magamról, majd a földre hajítottam.. - Utálom magam...Hm. - csaptam a fejemet az ajtóba.
* Vissza az én szemszögembe: *
Már az udvaron voltam Hidannal. Deidara lassan 10 perce, hogy késik.
- Megnézem Deidarát. - szólt Hidan, de megállítottam.
- Nem. Majd én. - azzal ott is hagytam Hidant, s Deidaraék szobájához mentem, ahonnan hangos kiabálás szűrődött ki. Obito és Deidara voltak azok.
Hirtelen mozdulattal benyitottam. Mindkét fiú tekintete rámszegezödőtt. Megragadtam Obito karját, majd kilöktem az ajtón, s bezártam azt.
- Mégis mi a francot műveltek?! - néztem rá haragosan.
Deidara nem válaszolt csak szégyenkezve nézett oldalra.
- Nézz rám ha hozzád beszélek... - kaptam el a fejét, majd magam felé fordítottam. Újra kezdődött az egész..az, hogy Deidarát ilyennek láttam nagyon fájt nekem.
Megtöröltem könnyekben lábadozó szemét, majd megöleltem. Sose hittem volna, hogy elérünk eddig a pontig, ahol még meg is ölelhetem őt.
- Nyugi, oké? - suttogtam neki.
- Nem...nem bírom Nagu..egyszerűen nem..egyszerűen felemészt a dolog, hogy nincs itt velem...nincs kivel megbeszéljem a dolgaimat...hm...nincs kivel a művészetemről ábrándozzak...nincs kivel nevessek...nincs kivel osztozzak a bánaton, és a boldogságon. Hm.
- Itt vagyok én... - szóltam kissé fájó hangon.
Hiába ismerem Deidarát több mint 17 éve, sose láttam ilyennek. Sose.
Deidara ebben a pillanatban olyan szorosan ölelt engemet, hogy majdnem megfulladtam.
- Köszönöm. Hm.
Ismét így voltunk egy darabig. Sőt, nem is egy darabig, hanem sokáig. Mjad arra lettünk figyelmesek, hogy valaki veri az ajtót. Na vajon ki volt az? Hát persze, hogy a kicsi Hidanka.
- D-E-I-D-A-R-A. - betűzte Hidan eléggé hangosan.
Deidaraval hirtelen elugrottunk egymástól.
- Biztos akarsz jönni? - néztem rá.
- Biztos. Hm. Legalább valami eltereli a gondolataimat.
Az ajtóhoz léptem, majd hirtelen mozdulattal elfordítottam a zárat,m és kinyitottam. Hidan még mindig verte az ajtót, csak ezúttal nem az ajtót, hanem engem vert fejbe.
- Upsz, bocs. Csak eléggé pici vagy. - siránkozott.
Lendületből gyomron vágtam Hidan, aminek következtében nekirepült a falnak.
- Mondtam, hogy utálom ha a méretemmel szórakoztok! - néztem rá dühösen.
Deidara elkezdett kuncogni mögöttünk.
- Mi olyan vicces?! - hangzott kórusban tőlem, és Hidantől.
- Semmi-semmi! Hm. - intett egyet, majd elindult ki az udvarra.
-Amúgy meg...miért nem jött időben, hm? - tápászkodott fel Hidan.
- Összeveszett Tobival. Hogy miért azt ne kérdezd. - sóhajtottam, majd mind a ketten az udvarra mentünk.
- Na és, hogy akarunk eljutni 'Marcsihoz? - kérdezte Hidan.
- Könnyen. Álljatok mellém, és kapaszkodjatok belém. - parancsoltam a fiúknak.
A fiúk így is tettek.
- Bármi történik ne engedjetek el, amíg nem mondom, hogy elengedhettek! Értettétek? - néztem rájuk szigorúan.
- Igen, de mi van ha elengedünk? - húzta fel a szemöldökét Hidan.
- Örökre elvesztek a Tér-Időben. - szóltam komolyan.
Hidan nyelt egyet.
- Akkor...indulás... - szóltam majd gyorsan csináltam a kézjelet, s pár másodperc múlva már ott is voltunk.
- Si...sikerült... - lihegtem, ugyanis ennyi emberrel még nem teleportáltam.
- Huh, azt hittem meghalok, ugyanis elkezdett viszketni az orrom. - sóhajtott Hidan.
- Az agyrák éhen halna a fejedben. - csaptam a homlokomra. - Te megvagy Deidara? Deidara?! - fordultam hirtelen meg, ugyanis Deidara nem volt mögöttem, sőt sehol se.
- Hé haver, ne szórakozz! - lett kissé ideges Hidan is, miközben körbe-körbe nézelődött.
- Lehetetlen, hogy... - néztem magam elé.
- Ekkora idióta nem lehetsz... - nézett mérgesen Hidan.
- DEIDARA! - hangzott kórusban tőlem és Hidantól elég hangosan.
Pár másodperc néma csönd után:
- Mi a rákot üvöltöztök, mint valami fába szorult férek, idióták?! Hm!
- Ez a hang... - fordultam meg.
- Deidara... - fordult meg Hidan is.
Deidara mögöttünk volt, beszorulva egy elég nagy futóhomokba.
- Nem teljes még a Jutsum, ezért lehetséges, hogy Deidara máshova érkezett mint mi...
- Futóhomok az erdő közepén? Mi a tosz.. - lepődött meg Hidan.
- Mindegy, hogy szokatlan-e itt a homok, vagy a Jutsud nem teljes még, csak húzzatok már ki engem, mielőtt elsüllyedek! Hm! - kiabált velünk Deidara. Végre ismét bunkó, ahogy szeretem őt..
- De mégis, hogy közelítsük meg, hogy mi ne süllyedjünk el?! - zsörtölődött Hidan.
- Majd én. Hidan áll mögém. - néztem rá.
- Ugyan te mit tudnál csinálni? - mosolygott gúnyosan.
Itt szakadt el a cérna nálam. Már azon voltam, hogy nekimegyek Hidannek, de Deidara viszont veszélyben volt, így nem tehettem.
Deidara felé fordultam,
- Doton: Retsudotenshou! - majd csináltam a kézjelet, s a földre léptem erőteljesen. A föld elkezdett inogni, s repedni. Bíztam abban, hogy ahogy jön fel a föld a talajból Deidarát felemeli. De, hogy még biztosabb legyen... - Doton: Doroku Gaeshi! - itt biztosra reméltem, hogy a földfal felemeli Deidarát.
Így is lett...vagyis nem egészen. A földfal kilökte a homokból Deidarát, azonban túl erősen, s Deidara konkrétan elszállt kilométerekre.
- Nagu, te idióta! - üvöltötte miközben repült.
- Hát ez rohadt jó volt! - röhögött Hidan.
- Én legalább tettem valamit! - néztem rá idegesen.
*Deidara szemszög*
Egy fának csapódva értem földet. Nem tagadom, rohadtul fájt, hm!
- Áu... - fogtam a fejem - Nagu elég vadállat lett. Hm.
Ekkor hangokat hallottam magam mögül, majd egy idegen csapatot láttam. Az arcuk szerintem elárulta, hogy tudják ki is vagyok. Hm.
Nyeltem egy nagyot.
- Ko..Konohaiak..? - néztem ijedten magam elé.
- Ő az az Akatsukis, aki elrabolta Gaarat. - szólalt meg a szöszke - Deidara...
- Naruto, hm?! - esett le. És a csaj...ők ölték meg Sasorit...
- Ő nem felrobbantotta magát?! - kapott Naruto felé Sakura.
- Ezek szerint nem..Nagu időben odaért"ttebayo... - szólt komoran Naruto.
Francba! Nem tudom, hogy merre lehetnek Naguék, és ők 3-an vannak, míg én egyedül. Vagyis...lehetetlen.
- Hol van a Sensei-etek? Hol van Kakashi? Hm. - néztem rájuk kérdően. ha esetleg itt van, akkor jó lenne minél előbb menekülnöm, bár eddig is azt kellett volna.
- Naruto mi... - jelent meg hirtelen egy idegen, de amint meglátott elhallgatott.
- Ezt nem hiszem el. 5 perc nyugalmam sincs, mert mindig van valami, hogy csesződjön meg már minden rossz fiú.
Én persze fapofával mértem végig a helyzetet.
- Yamato-kapitány, ő azaz Akatsukis akivel megküzdöttünk Gaaraért! - kiáltott fel Naruto.
- Akatsukis?! - lett komoly ez a Yamato - Várj, ha te itt vagy, akkor Nagunak is itt kell lenni..
Ám, ekkor még nem tudtam, hogy pontosan kivel is találkoztam.
*Vissza az én szemszögembe*
- Szerinted menjünk utána, vagy visszatalál egyedül is? - kérdeztem pár perc filózás után.
- Visszatalál, sőt eléggé gyorsan. - mutatott Hidan az égre.
- Huh?! - fagyott meg bennem hirtelen a vér.
Deidara az agyagmadarán repült felénk eléggé gyorsan, ugyanis mögötte 2 rajzolt madáron pár ellenség.
- Srácok baj van, gyorsan szálljatok fel! - Deidara nem szállt le, csak végigszántott a földön, arra várva, hogy felugorjunk.
Én persze tudtam, hogy nem tudok ekkorát ugrani, de nem is kellett, hisz Hidan megtette helyettem.
Elkapott a derekamnál fogva, majd felhajított Deidara mellé. Deidarán nem volt a köpenye, biztos a homok elnyelte. Rajtam amúgy se volt, mivel nem nagyon hordom, csak akadál engem. Deidara hirtelen feljebb emelkedett, mert ha nem teszi, akkor nekimegyünk a fáknak.
- Hidan! - kaptam a tekintetem felé, aki rohant mint állat, hogy elérjen minket. Felugrott egy fa ágára, azonban a köpenye beakadt a fába. Hirtelen kicsatolta a köpenyét, de ekkor már késő volt, hisz teljesen felemelkedtünk.
- A rohadt életbe! - kiáltotta el magát Hidan, majd egy hatalmasat ugrott. Én lehajoltam a madárról, és a kezemet nyújtottam abban a reményben, hogy eltudom kapni Hidant. És így is lett. Az utolsó pillanatban elkaptam a kezét.
- Megvagy! - mosolyogtam megkönnyebbülve.
- Húzz fel..csúszok.. - nézett rám kétségbeesetten.
- Halhatatlan vagy, mégis félsz. - mosolyogtam a barátságosan, majd nagy nehezen, de felhúztam.
- Attól még fáj ha leesek. - fogta a fejét, miközben leült.
Felálltam, majd az ellenség felé figyeltem. Mikor megláttam, hogy ki azok, a szívem majdnem elvitt. A vér megfagyott bennem, a pulzusom az egekben volt, a szívem hevesen vert, a légzésem felgyorsult.
- Nagu, mégis honnan ismered azt a Yamato szerzetet? Hm. - nézett rám komolyan Deidara.
Csak csöndben álltam. Nem tudtam mit tegyek..hogy húzzak be egy nagyot Yamatonak, vagy kedvesen nézzek rá.
- Nagu! Válaszolj már, hm! - kiabált velem Deidara.
- Yamato... - szóltam halkan - Deidara, mi történt? - fordultam felé idegesen.
- Miután földet értem, akkor láttam meg őket...gőzöm sincs, hogy hogy kerültek ide. De válaszolj már! Hm!
- El sem hiszem. Igaza volt Kakashi-senseinek. Élsz, és visszamentél az Akatsukiba. Azonban...most tényleg nem lógsz meg előlünk! - nézett rám Yamato.
- Figyeljetek, fiúk. Csak most az egyszer hallgassatok rám, ha élve, és anélkül, hogy elkapnának akarunk kijutni innen. Kérlek... - a mondat végén elcsuklott a hangom.
A fiúk egymásra nézte, majd Hidan felállt.
- Túlerőben vannak, de Yamato... - kapcsoltam be a Sharinganom - Akkor is az enyém!
- Harc nélkül nem jutunk innen ki, mi? - pörgette Hidan a kaszáját.
- Végre valami okosat is mondtál. - néztem magam elé - Hidan, tiéd Sakura. Deidara, tiéd Naruto.
- És azzal a chippendale-fiúval mi legyen? - mutatott az ismeretlen srácra a kaszájával Hidan.
- Yamato-kapitány jobb ha magával tartok. - szólalt meg.
- Sai! - szólt rá Sakura.
- Szóval Sai... - mondtam halkan magam elé.
- Nem, ezt ketten kell elrendeznünk. - mondta Yamato határozottan.
- Szóval mi lesz vele? - nézett rám Hidan.
- Bízzátok rám! - hallatszott mögülünk egy ismerős hang.
- Tobi? Hm. - fordult meg Deidara, majd kissé mérgesen nézett Obitora.
- Tobi? - nevetett Hidan - Végül is nekem mindegy, bár nem hiszem, hogy eltudsz bánni a chippendale-fiúcskával.
- Ne becsüld alá, Tobit! - szólt határozottan Obito, amjd hirtelen Sai előtt termedt, s gyomron küldte puszta erővel. Jaj, szegény. Obito ütésétől tuti, hogy eltört pár bordája, vagy végtagja - Ideje, játszani! -nevetett, majd Sainál termedt.
- Most, hogy a chippendale-fiúcska eltűnt, kezdődhet az igazi móka! Aztán Nagu, meg ne halj nekem. - vigyorgott Hidan, majd Sakurával harcba törtek ki, bár Hidan úgy is megöli.
- Befejezhetjük amit elkezdtünk, Naruto. Hm. - nézett komolyan Deidara Narutora, majd én leugrottam a madárról, ahogy Yamato is. Azt, hogy mi történt a továbbiakban Deidara és Naruto közt már nem láttam.
- Mióta is nem láttalak? - kezdett bele Yamato.
- Nem tudom. 1, vagy talán fél éve. Sokat változtál szerintem.
- Te is. Emlékszel mg az első találkozásunkra?
- Hogyne emlékeznék. Semmi körülmény nélkül merem bevallani, hogy életem egyik legszebb napja volt, kivéve a halált.
- Én is ezt mondhatnám. Ha nem lennénk ellenségek, ismét meghívnálak egy ramenre.
- Nem akarlak bántani Yamato, e az ellenségem vagy, így muszáj lesz.
Hirtelen Yamato előtt teremtem. Megakartam ütni, de ő elkapta a karomat, s az öklömet szorította.
- Ismerem a mozdulataidat. - nézett a szemembe, miközben egy kézzel kézjelet csinált, s a lábamat, és minden testrészemet lefogta a fával.
- Képzeld én is. - mosolyogtam erőltetetten, majd hirtelen kiszabadítottam a kezem, s gyors kézjelet csináltam - Kai! - csaptam hirtelen a fára, majd eltűnt.
Mielőtt Yamato lépni tudott volna, befogtam a száját az egyik kezemmel, majd gyomron rúgtam. Yamato vért hányt fel,a mi a kezemben landolt. Lehet undorító, de a Kotsunikuhoz kell az ellenfél vére.
Hirtelen fordultam egyet, majd egy sokkal nagyobbat rúgtam Yamatoba, melynek következtében nekirepült egy fának.
- Ez a Jutsu leveszi a Chakram nagy részét. - szóltam magam elé - Remélem finom a véred. - mosolyodtam el, majd lenyaltam a kezemről Yamato vérét.
- Na..nagu... - nyögött fel halkan.
Elővettem a kunait az övtáskámból. Először csak játszadozni akartam vele, így a csuklómhoz irányítottam a kunait, de mielőtt bármit tehettem volna, megdermedtem akaratom ellenére is.
- M..mi a fene... - szóltam halkan - Ne..nem tudok...mozogni..
Ebben a pillanatban éles fájdalom hasított a fejembe, és a mellkasomba.
- ÁÁ! - kiáltottam fájdalmamban.
- Huh? - lepődött meg Yamato.
Valami nagyon nem oké, de mi, legutóbb semmi baj nem volt..sőt, meg se tudok moccanni.
- Itt a vége Nagu..én se akarok neked ártani, de Akatsukis vagy. Ideje elfognunk, akár élve, akár halva. És most itt a lehetőség!
Yamato irányításával a Fa Elem kikapta a kezemből a véres kunaimat, s a kezébe hajította.
- Itt a vége. - Yamato megindult felém, de a végén már konkrétan nekem rontott.
Tudtam, hogy egyszer mindennek vége lesz, de hogy így? Szemeimet nem hunytam le, ezúttal nem. Csak néztem Yamatot, igaz be voltam fosva, de akkor is néztem őt.
Yamato már majdnem elért engem, amikor a semmiből valaki leugrott az égből, egyenesen elém. Hiába nem láttam az illetőtől semmit, mégis tudtam, hogy mi történt. Yamato az illetőbe szúrta a kunait.
- Hidan... - néztem rá sokkolva hátulról.
Hidnba Yamato félig beleszúrta a kunait, azonban Hidan időben elkapta Yamato kezét, így megállította, hogy teljesen átszúrja.
A fiúból, aki megmentett engem folyt a vér, mint a záporeső. De őt ez nem érdekelte.
- Mondtam, hogy eszedbe ne jusson meghalni. - mosolygott sápadtan.
Hirtelen éreztem, hogy visszanyerem minden erőmet. Tudtam mozogni! Tudtam, hogy mit kellene tennem, és azt is tettem.
Hirtelen mozdulattal átöleltem Hidant hátulról, de nem azért, hogy megköszönjem neki, hanem azért, hogy a véréből tudjak szerezni. Végighúztam a kezem Hidan hasán. Éreztem, hogy az egész teste belerezzen az érintésembe. Visszahúztam az egyik kezem, amjd lenyaltam Hidan vérét a kezemről, a másikkal pedig gyors kihúztam Hidanből a tört, majd dobtam egyet rajtam, s Hidan keze elkapta, mivel tudtam irányítani a vérének köszönhetően. Yamato gyomrába szúrtam, majd hátrább mentem, s rúgtam egyet a levegőben, Hidan pedig Yamatoba. Yamato átrepült pár fán keresztül.
- Ho..hol tanultál ily... - nem tudta befejezni, mert hirtelen összerogyott.
Feloldottam a Jutsut, s rohantam Hidanhoz.
- Akkora egy hülye vagy. - kezdtem el gyógytani - Mire volt jó ez az egész?
- Mondtam, hogy ne merj meghalni... - szólt halkan.
- Az nem mentség arra, hogy ezt tedd! - a kezem hirtelen rányomtam a sebére mérgemben.
Hidan felnyögött egy nagyot.
- Ezt azért kapod, mert kishiján a halálba viszel...ne kelljen aggódnom érted..
- Te cseszted el a Jutsut... - szólt halkan ismét.
Újra rányomtam a kezem Hidan sebére.
Hiába gyógyítottam közben, a fizikai fájdalmakon közben nem tudtam segíteni. Hidan összeszorította a száját, és az ökleit is. Láttam, hogy vérzik már a szája, annyira harapja.
- Azt hittem, hogy élvezed a fájdalmat. - néztem rá.
- Azt hittem, hogy sokkal bátrabb vagy... - szólt még halkabban.
Itt betelt a pohár nálam.
Lendületből ráugrottam Hidan derekára, s elővettem egy másik kunait.
- Add a kezed. - néztem rá komolyan.
- Mi bajod van?!
- Add már a kezedet! - üvöltöttem rá.
Hidan engedelmesen nyújtotta a kezét, mire én megfogtam.
- Még jó, hogy sosincs rajtad póló, különben nehezebb dolgom lenne. Bármi is történik, ne üvölts, csak szorítsd a kezemet. semmi mást, csak szorítsd, s magadban kiabál csak.
- Nagu, mire készülsz..? - nézett rám rémülten.
Abbahagytam a gyógyítást, majd lendületből Hidan sebébe szúrtam a kunait. Hidan hirtelen olyan szorosan szorította a kezem, hogy majdnem eltört. Száját vérzésig harapta, s hallottam, hogy küszködik a torkában lévő hanggal, hogy ne jöjjön ki. Éreztem, hogy alattam eléggé mozgolódik, hogyne éreztem volna, hisz a derekán ültem. Nem tudtam, hogy hogy nyugtassam meg, így csak annyit tudtam tenni, hogy én is szorítottam a kezét.
- Sa..sajnálom. - a kunait hirtelen megforgattam Hidanban, mire Hidan felugrott, de nem engedtem, hogy a földtől eltávolodjon. Próbáltam leszorítani őt. Tépte a füvet fájdalmában, szemét erősen behunyta, száját próbálta nem kinyitni, hogy az üvöltés ne jöjjön ki. Kezemet még mindig szorította, ahogy én is az övét. Mozgolódott alattam. Hol fel-alá, hol jobbra-balra. Ennek ellenére nem engedtem neki, hogy a földtől eltávolodjon, hisz a testének egyenesnek kell maradnia. Hiába olyan ember, ezt a fájdalmat még ő sem tudja élvezni.
Ahhoz, hogy tényleg megtudjam gyógyítani, még egyszer megkellet forgatnom benne a kunait. Hidannal itt szakadt el minden fájdalom. A kezemet addig szorította, míg már nem éreztem. A földet öklével verte, s száját üvöltésre nyitotta, de nem üvöltött mindössze egy aprócska dolgot súgott nekem mérhetetlenül fájdalmasan.
- Kérlek...legyen már vége...
Ebben a pillanatban, hirtelen kirántottam a kunait Hidanból, mire akkorát ordított, hogy a fülem belefájdult. Elhajította a kunait. Nem csak Hidan, de én is eléggé leizzadtam a gyógyítás során.
Nem szóltam semmit, csak véglegesen befejeztem a gyógyítást azzal, hogy rátettem a kezem gyengéden a sebére. Még látszott neki, és majd be is kell kötni, de most egyenlőre ez is megteszi.
Hidan elengedte a kezem. Lila volt az egész.
- Ügyes voltál. - néztem rá, miközben ő az eget nézte lihegve.
Hidan lassan felült, holott én még mindig rajta ültem. Annyira lefáradtam, hogy esélyem se volt kitérni Hidan hirtelen mozdulata elől. Sikeresen belekerültem Hidan ölébe. Ő kapkodta a levegőt, miközben én izzadt testéhez simultam.
- Jól...vagy..? - néztem bíbor szemeibe.
- Voltam jobban is. - nevetett fájdalmasan, mire megrezzent, ugyanis szorult a hasa.
- Ne csinál semmi hirtelen mozdulatot ha lehet.. - szóltam rá.
- Nagu... - lett komoly hirtelen, s egyben ezzel terelte is a témát - Köszönöm. - nézett rám fáradtan.
Hidan megköszönt valamit..mi az isten..
- Hidan... - szóltam halkan.
Ő ekkor a maradék erejéből a hónom alá nyúlt, majd maga elé tett engem.
- Miért..miért mentettél meg...? - tereltem ezúttal én a témát.
- Emlékszel amikor a másik rejtekhelyen voltunk? - kezdett bele.
- Mikor megtámadtak engem. Igen.
- És arra amikor Itachi a Mangekyou Sharingant használta rajtam?
- Igen, miért? - vettem mély levegőt.
- Akkor..Itachi a szüleim halálát játszotta le nekem...
- Mi..? - néztem rá meglepetten.
- Borzasztó volt végignézni ahogy újra elveszítem őket..de Itachinak ez se volt elég..nemhogy a szüleim halálát nem bírtam, de még a te halálodat is levetítette nekem... - mondta Hidan halkan.
Nem tudtam, hogy mit mondjak. Őszintén szólva lesokkoltam, hogy Hidan ennyire kiakadt halálomon.
Pár percnyi csend telepedett ránk, majd bátorságot vettem, s megszólaltam.
- Hidan te ér-
- Végre megvagytok! - csoszogott be Deidara fáradtan.
- Szóval mégse haltál meg. - incselkedett Hidan.
- Nem arról van szó. Hm. Narutoék megléptek a kapitányukkal együtt.
Yamato eltűnt? Nem is vettem észre, hogy mikor vagy hogyan..
- De várjunk...itt meg mi történt? Hm. - nézett ránk kérdően Deidara.
- Semmi...különös. - állt remegve lábra Hidan.
- Szerintem menjünk inkább haza. Hidant el kéne még otthon látnom.
Deidara nem szólt semmit, csak segített nekem Hidant lábra állítani. Mind a ketten belém kapaszkodtak, majd hazavittem őket. Tudtam, hogy Obito már otthon van.
De mégis...mi lesz most Yamatoval...és Hidan miért volt ennyire összetörve a halálom miatt..? Mi történik Hidannal...? De legfőképp...mi történik Hidan és köztem..?
Sóhajtottam egy nagyot.
- Jól van, akkor kiszeretne jönni? - néztem a szobában marad fiúkra.
- Én tuti, hogy megyek. Semmi érdekes nincs itthon. - pattant fel Hidan - Szöszke te is jössz? - méregette Deidarát, aki válasz képen csak bizonytalanul pislogott rá.
- Megyek. Hm. - szólt halkan.
- Remek, akkor 30 perc múlva kint találkozunk a hátsó udvaron. Ott kevésbé vennének minket észre. - néztem körbe, hogy senki se figyel-e minket, még Zetsu se.
- Rendben, utána csapatjuk, mint állat! - csaptam össze az ökleit Hidan.
Deidara egy szó nélkül ment be a szobájába. Utánna akartam menni, azonban tudtam, hogy most egyedül akar lenni, és nekem is készülődnöm kell...
* Deidara szemszög: *
Nem bírom...tényleg nem...beleörülök ebbe, hogy elvesztettem a legjobb barátomat, a lelki társamat..hiába teltek el hetek...hiába van itt Nagu aki részben megért és támaszt nyújt, mert nem ugyan az..egyáltalán nem..először Kimori...most meg Sasori..bár Kimori él..de akkor is..Hm.
- Elegem van... - csuktam be az ajtót, majd felé fordultam - Utálom... - megragadtam a fejpántom, s lerántottam magamról, majd a földre hajítottam.. - Utálom magam...Hm. - csaptam a fejemet az ajtóba.
* Vissza az én szemszögembe: *
Már az udvaron voltam Hidannal. Deidara lassan 10 perce, hogy késik.
- Megnézem Deidarát. - szólt Hidan, de megállítottam.
- Nem. Majd én. - azzal ott is hagytam Hidant, s Deidaraék szobájához mentem, ahonnan hangos kiabálás szűrődött ki. Obito és Deidara voltak azok.
Hirtelen mozdulattal benyitottam. Mindkét fiú tekintete rámszegezödőtt. Megragadtam Obito karját, majd kilöktem az ajtón, s bezártam azt.
- Mégis mi a francot műveltek?! - néztem rá haragosan.
Deidara nem válaszolt csak szégyenkezve nézett oldalra.
- Nézz rám ha hozzád beszélek... - kaptam el a fejét, majd magam felé fordítottam. Újra kezdődött az egész..az, hogy Deidarát ilyennek láttam nagyon fájt nekem.
Megtöröltem könnyekben lábadozó szemét, majd megöleltem. Sose hittem volna, hogy elérünk eddig a pontig, ahol még meg is ölelhetem őt.
- Nyugi, oké? - suttogtam neki.
- Nem...nem bírom Nagu..egyszerűen nem..egyszerűen felemészt a dolog, hogy nincs itt velem...nincs kivel megbeszéljem a dolgaimat...hm...nincs kivel a művészetemről ábrándozzak...nincs kivel nevessek...nincs kivel osztozzak a bánaton, és a boldogságon. Hm.
- Itt vagyok én... - szóltam kissé fájó hangon.
Hiába ismerem Deidarát több mint 17 éve, sose láttam ilyennek. Sose.
Deidara ebben a pillanatban olyan szorosan ölelt engemet, hogy majdnem megfulladtam.
- Köszönöm. Hm.
Ismét így voltunk egy darabig. Sőt, nem is egy darabig, hanem sokáig. Mjad arra lettünk figyelmesek, hogy valaki veri az ajtót. Na vajon ki volt az? Hát persze, hogy a kicsi Hidanka.
- D-E-I-D-A-R-A. - betűzte Hidan eléggé hangosan.
Deidaraval hirtelen elugrottunk egymástól.
- Biztos akarsz jönni? - néztem rá.
- Biztos. Hm. Legalább valami eltereli a gondolataimat.
Az ajtóhoz léptem, majd hirtelen mozdulattal elfordítottam a zárat,m és kinyitottam. Hidan még mindig verte az ajtót, csak ezúttal nem az ajtót, hanem engem vert fejbe.
- Upsz, bocs. Csak eléggé pici vagy. - siránkozott.
Lendületből gyomron vágtam Hidan, aminek következtében nekirepült a falnak.
- Mondtam, hogy utálom ha a méretemmel szórakoztok! - néztem rá dühösen.
Deidara elkezdett kuncogni mögöttünk.
- Mi olyan vicces?! - hangzott kórusban tőlem, és Hidantől.
- Semmi-semmi! Hm. - intett egyet, majd elindult ki az udvarra.
-Amúgy meg...miért nem jött időben, hm? - tápászkodott fel Hidan.
- Összeveszett Tobival. Hogy miért azt ne kérdezd. - sóhajtottam, majd mind a ketten az udvarra mentünk.
- Na és, hogy akarunk eljutni 'Marcsihoz? - kérdezte Hidan.
- Könnyen. Álljatok mellém, és kapaszkodjatok belém. - parancsoltam a fiúknak.
A fiúk így is tettek.
- Bármi történik ne engedjetek el, amíg nem mondom, hogy elengedhettek! Értettétek? - néztem rájuk szigorúan.
- Igen, de mi van ha elengedünk? - húzta fel a szemöldökét Hidan.
- Örökre elvesztek a Tér-Időben. - szóltam komolyan.
Hidan nyelt egyet.
- Akkor...indulás... - szóltam majd gyorsan csináltam a kézjelet, s pár másodperc múlva már ott is voltunk.
- Si...sikerült... - lihegtem, ugyanis ennyi emberrel még nem teleportáltam.
- Huh, azt hittem meghalok, ugyanis elkezdett viszketni az orrom. - sóhajtott Hidan.
- Az agyrák éhen halna a fejedben. - csaptam a homlokomra. - Te megvagy Deidara? Deidara?! - fordultam hirtelen meg, ugyanis Deidara nem volt mögöttem, sőt sehol se.
- Hé haver, ne szórakozz! - lett kissé ideges Hidan is, miközben körbe-körbe nézelődött.
- Lehetetlen, hogy... - néztem magam elé.
- Ekkora idióta nem lehetsz... - nézett mérgesen Hidan.
- DEIDARA! - hangzott kórusban tőlem és Hidantól elég hangosan.
Pár másodperc néma csönd után:
- Mi a rákot üvöltöztök, mint valami fába szorult férek, idióták?! Hm!
- Ez a hang... - fordultam meg.
- Deidara... - fordult meg Hidan is.
Deidara mögöttünk volt, beszorulva egy elég nagy futóhomokba.
- Nem teljes még a Jutsum, ezért lehetséges, hogy Deidara máshova érkezett mint mi...
- Futóhomok az erdő közepén? Mi a tosz.. - lepődött meg Hidan.
- Mindegy, hogy szokatlan-e itt a homok, vagy a Jutsud nem teljes még, csak húzzatok már ki engem, mielőtt elsüllyedek! Hm! - kiabált velünk Deidara. Végre ismét bunkó, ahogy szeretem őt..
- De mégis, hogy közelítsük meg, hogy mi ne süllyedjünk el?! - zsörtölődött Hidan.
- Majd én. Hidan áll mögém. - néztem rá.
- Ugyan te mit tudnál csinálni? - mosolygott gúnyosan.
Itt szakadt el a cérna nálam. Már azon voltam, hogy nekimegyek Hidannek, de Deidara viszont veszélyben volt, így nem tehettem.
Deidara felé fordultam,
- Doton: Retsudotenshou! - majd csináltam a kézjelet, s a földre léptem erőteljesen. A föld elkezdett inogni, s repedni. Bíztam abban, hogy ahogy jön fel a föld a talajból Deidarát felemeli. De, hogy még biztosabb legyen... - Doton: Doroku Gaeshi! - itt biztosra reméltem, hogy a földfal felemeli Deidarát.
Így is lett...vagyis nem egészen. A földfal kilökte a homokból Deidarát, azonban túl erősen, s Deidara konkrétan elszállt kilométerekre.
- Nagu, te idióta! - üvöltötte miközben repült.
- Hát ez rohadt jó volt! - röhögött Hidan.
- Én legalább tettem valamit! - néztem rá idegesen.
*Deidara szemszög*
Egy fának csapódva értem földet. Nem tagadom, rohadtul fájt, hm!
- Áu... - fogtam a fejem - Nagu elég vadállat lett. Hm.
Ekkor hangokat hallottam magam mögül, majd egy idegen csapatot láttam. Az arcuk szerintem elárulta, hogy tudják ki is vagyok. Hm.
Nyeltem egy nagyot.
- Ko..Konohaiak..? - néztem ijedten magam elé.
- Ő az az Akatsukis, aki elrabolta Gaarat. - szólalt meg a szöszke - Deidara...
- Naruto, hm?! - esett le. És a csaj...ők ölték meg Sasorit...
- Ő nem felrobbantotta magát?! - kapott Naruto felé Sakura.
- Ezek szerint nem..Nagu időben odaért"ttebayo... - szólt komoran Naruto.
Francba! Nem tudom, hogy merre lehetnek Naguék, és ők 3-an vannak, míg én egyedül. Vagyis...lehetetlen.
- Hol van a Sensei-etek? Hol van Kakashi? Hm. - néztem rájuk kérdően. ha esetleg itt van, akkor jó lenne minél előbb menekülnöm, bár eddig is azt kellett volna.
- Naruto mi... - jelent meg hirtelen egy idegen, de amint meglátott elhallgatott.
- Ezt nem hiszem el. 5 perc nyugalmam sincs, mert mindig van valami, hogy csesződjön meg már minden rossz fiú.
Én persze fapofával mértem végig a helyzetet.
- Yamato-kapitány, ő azaz Akatsukis akivel megküzdöttünk Gaaraért! - kiáltott fel Naruto.
- Akatsukis?! - lett komoly ez a Yamato - Várj, ha te itt vagy, akkor Nagunak is itt kell lenni..
Ám, ekkor még nem tudtam, hogy pontosan kivel is találkoztam.
*Vissza az én szemszögembe*
- Szerinted menjünk utána, vagy visszatalál egyedül is? - kérdeztem pár perc filózás után.
- Visszatalál, sőt eléggé gyorsan. - mutatott Hidan az égre.
- Huh?! - fagyott meg bennem hirtelen a vér.
Deidara az agyagmadarán repült felénk eléggé gyorsan, ugyanis mögötte 2 rajzolt madáron pár ellenség.
- Srácok baj van, gyorsan szálljatok fel! - Deidara nem szállt le, csak végigszántott a földön, arra várva, hogy felugorjunk.
Én persze tudtam, hogy nem tudok ekkorát ugrani, de nem is kellett, hisz Hidan megtette helyettem.
Elkapott a derekamnál fogva, majd felhajított Deidara mellé. Deidarán nem volt a köpenye, biztos a homok elnyelte. Rajtam amúgy se volt, mivel nem nagyon hordom, csak akadál engem. Deidara hirtelen feljebb emelkedett, mert ha nem teszi, akkor nekimegyünk a fáknak.
- Hidan! - kaptam a tekintetem felé, aki rohant mint állat, hogy elérjen minket. Felugrott egy fa ágára, azonban a köpenye beakadt a fába. Hirtelen kicsatolta a köpenyét, de ekkor már késő volt, hisz teljesen felemelkedtünk.
- A rohadt életbe! - kiáltotta el magát Hidan, majd egy hatalmasat ugrott. Én lehajoltam a madárról, és a kezemet nyújtottam abban a reményben, hogy eltudom kapni Hidant. És így is lett. Az utolsó pillanatban elkaptam a kezét.
- Megvagy! - mosolyogtam megkönnyebbülve.
- Húzz fel..csúszok.. - nézett rám kétségbeesetten.
- Halhatatlan vagy, mégis félsz. - mosolyogtam a barátságosan, majd nagy nehezen, de felhúztam.
- Attól még fáj ha leesek. - fogta a fejét, miközben leült.
Felálltam, majd az ellenség felé figyeltem. Mikor megláttam, hogy ki azok, a szívem majdnem elvitt. A vér megfagyott bennem, a pulzusom az egekben volt, a szívem hevesen vert, a légzésem felgyorsult.
- Nagu, mégis honnan ismered azt a Yamato szerzetet? Hm. - nézett rám komolyan Deidara.
Csak csöndben álltam. Nem tudtam mit tegyek..hogy húzzak be egy nagyot Yamatonak, vagy kedvesen nézzek rá.
- Nagu! Válaszolj már, hm! - kiabált velem Deidara.
- Yamato... - szóltam halkan - Deidara, mi történt? - fordultam felé idegesen.
- Miután földet értem, akkor láttam meg őket...gőzöm sincs, hogy hogy kerültek ide. De válaszolj már! Hm!
- El sem hiszem. Igaza volt Kakashi-senseinek. Élsz, és visszamentél az Akatsukiba. Azonban...most tényleg nem lógsz meg előlünk! - nézett rám Yamato.
- Figyeljetek, fiúk. Csak most az egyszer hallgassatok rám, ha élve, és anélkül, hogy elkapnának akarunk kijutni innen. Kérlek... - a mondat végén elcsuklott a hangom.
A fiúk egymásra nézte, majd Hidan felállt.
- Túlerőben vannak, de Yamato... - kapcsoltam be a Sharinganom - Akkor is az enyém!
- Harc nélkül nem jutunk innen ki, mi? - pörgette Hidan a kaszáját.
- Végre valami okosat is mondtál. - néztem magam elé - Hidan, tiéd Sakura. Deidara, tiéd Naruto.
- És azzal a chippendale-fiúval mi legyen? - mutatott az ismeretlen srácra a kaszájával Hidan.
- Yamato-kapitány jobb ha magával tartok. - szólalt meg.
- Sai! - szólt rá Sakura.
- Szóval Sai... - mondtam halkan magam elé.
- Nem, ezt ketten kell elrendeznünk. - mondta Yamato határozottan.
- Szóval mi lesz vele? - nézett rám Hidan.
- Bízzátok rám! - hallatszott mögülünk egy ismerős hang.
- Tobi? Hm. - fordult meg Deidara, majd kissé mérgesen nézett Obitora.
- Tobi? - nevetett Hidan - Végül is nekem mindegy, bár nem hiszem, hogy eltudsz bánni a chippendale-fiúcskával.
- Ne becsüld alá, Tobit! - szólt határozottan Obito, amjd hirtelen Sai előtt termedt, s gyomron küldte puszta erővel. Jaj, szegény. Obito ütésétől tuti, hogy eltört pár bordája, vagy végtagja - Ideje, játszani! -nevetett, majd Sainál termedt.
- Most, hogy a chippendale-fiúcska eltűnt, kezdődhet az igazi móka! Aztán Nagu, meg ne halj nekem. - vigyorgott Hidan, majd Sakurával harcba törtek ki, bár Hidan úgy is megöli.
- Befejezhetjük amit elkezdtünk, Naruto. Hm. - nézett komolyan Deidara Narutora, majd én leugrottam a madárról, ahogy Yamato is. Azt, hogy mi történt a továbbiakban Deidara és Naruto közt már nem láttam.
- Mióta is nem láttalak? - kezdett bele Yamato.
- Nem tudom. 1, vagy talán fél éve. Sokat változtál szerintem.
- Te is. Emlékszel mg az első találkozásunkra?
- Hogyne emlékeznék. Semmi körülmény nélkül merem bevallani, hogy életem egyik legszebb napja volt, kivéve a halált.
- Én is ezt mondhatnám. Ha nem lennénk ellenségek, ismét meghívnálak egy ramenre.
- Nem akarlak bántani Yamato, e az ellenségem vagy, így muszáj lesz.
Hirtelen Yamato előtt teremtem. Megakartam ütni, de ő elkapta a karomat, s az öklömet szorította.
- Ismerem a mozdulataidat. - nézett a szemembe, miközben egy kézzel kézjelet csinált, s a lábamat, és minden testrészemet lefogta a fával.
- Képzeld én is. - mosolyogtam erőltetetten, majd hirtelen kiszabadítottam a kezem, s gyors kézjelet csináltam - Kai! - csaptam hirtelen a fára, majd eltűnt.
Mielőtt Yamato lépni tudott volna, befogtam a száját az egyik kezemmel, majd gyomron rúgtam. Yamato vért hányt fel,a mi a kezemben landolt. Lehet undorító, de a Kotsunikuhoz kell az ellenfél vére.
Hirtelen fordultam egyet, majd egy sokkal nagyobbat rúgtam Yamatoba, melynek következtében nekirepült egy fának.
- Ez a Jutsu leveszi a Chakram nagy részét. - szóltam magam elé - Remélem finom a véred. - mosolyodtam el, majd lenyaltam a kezemről Yamato vérét.
- Na..nagu... - nyögött fel halkan.
Elővettem a kunait az övtáskámból. Először csak játszadozni akartam vele, így a csuklómhoz irányítottam a kunait, de mielőtt bármit tehettem volna, megdermedtem akaratom ellenére is.
- M..mi a fene... - szóltam halkan - Ne..nem tudok...mozogni..
Ebben a pillanatban éles fájdalom hasított a fejembe, és a mellkasomba.
- ÁÁ! - kiáltottam fájdalmamban.
- Huh? - lepődött meg Yamato.
Valami nagyon nem oké, de mi, legutóbb semmi baj nem volt..sőt, meg se tudok moccanni.
- Itt a vége Nagu..én se akarok neked ártani, de Akatsukis vagy. Ideje elfognunk, akár élve, akár halva. És most itt a lehetőség!
Yamato irányításával a Fa Elem kikapta a kezemből a véres kunaimat, s a kezébe hajította.
- Itt a vége. - Yamato megindult felém, de a végén már konkrétan nekem rontott.
Tudtam, hogy egyszer mindennek vége lesz, de hogy így? Szemeimet nem hunytam le, ezúttal nem. Csak néztem Yamatot, igaz be voltam fosva, de akkor is néztem őt.
Yamato már majdnem elért engem, amikor a semmiből valaki leugrott az égből, egyenesen elém. Hiába nem láttam az illetőtől semmit, mégis tudtam, hogy mi történt. Yamato az illetőbe szúrta a kunait.
- Hidan... - néztem rá sokkolva hátulról.
Hidnba Yamato félig beleszúrta a kunait, azonban Hidan időben elkapta Yamato kezét, így megállította, hogy teljesen átszúrja.
A fiúból, aki megmentett engem folyt a vér, mint a záporeső. De őt ez nem érdekelte.
- Mondtam, hogy eszedbe ne jusson meghalni. - mosolygott sápadtan.
Hirtelen éreztem, hogy visszanyerem minden erőmet. Tudtam mozogni! Tudtam, hogy mit kellene tennem, és azt is tettem.
Hirtelen mozdulattal átöleltem Hidant hátulról, de nem azért, hogy megköszönjem neki, hanem azért, hogy a véréből tudjak szerezni. Végighúztam a kezem Hidan hasán. Éreztem, hogy az egész teste belerezzen az érintésembe. Visszahúztam az egyik kezem, amjd lenyaltam Hidan vérét a kezemről, a másikkal pedig gyors kihúztam Hidanből a tört, majd dobtam egyet rajtam, s Hidan keze elkapta, mivel tudtam irányítani a vérének köszönhetően. Yamato gyomrába szúrtam, majd hátrább mentem, s rúgtam egyet a levegőben, Hidan pedig Yamatoba. Yamato átrepült pár fán keresztül.
- Ho..hol tanultál ily... - nem tudta befejezni, mert hirtelen összerogyott.
Feloldottam a Jutsut, s rohantam Hidanhoz.
- Akkora egy hülye vagy. - kezdtem el gyógytani - Mire volt jó ez az egész?
- Mondtam, hogy ne merj meghalni... - szólt halkan.
- Az nem mentség arra, hogy ezt tedd! - a kezem hirtelen rányomtam a sebére mérgemben.
Hidan felnyögött egy nagyot.
- Ezt azért kapod, mert kishiján a halálba viszel...ne kelljen aggódnom érted..
- Te cseszted el a Jutsut... - szólt halkan ismét.
Újra rányomtam a kezem Hidan sebére.
Hiába gyógyítottam közben, a fizikai fájdalmakon közben nem tudtam segíteni. Hidan összeszorította a száját, és az ökleit is. Láttam, hogy vérzik már a szája, annyira harapja.
- Azt hittem, hogy élvezed a fájdalmat. - néztem rá.
- Azt hittem, hogy sokkal bátrabb vagy... - szólt még halkabban.
Itt betelt a pohár nálam.
Lendületből ráugrottam Hidan derekára, s elővettem egy másik kunait.
- Add a kezed. - néztem rá komolyan.
- Mi bajod van?!
- Add már a kezedet! - üvöltöttem rá.
Hidan engedelmesen nyújtotta a kezét, mire én megfogtam.
- Még jó, hogy sosincs rajtad póló, különben nehezebb dolgom lenne. Bármi is történik, ne üvölts, csak szorítsd a kezemet. semmi mást, csak szorítsd, s magadban kiabál csak.
- Nagu, mire készülsz..? - nézett rám rémülten.
Abbahagytam a gyógyítást, majd lendületből Hidan sebébe szúrtam a kunait. Hidan hirtelen olyan szorosan szorította a kezem, hogy majdnem eltört. Száját vérzésig harapta, s hallottam, hogy küszködik a torkában lévő hanggal, hogy ne jöjjön ki. Éreztem, hogy alattam eléggé mozgolódik, hogyne éreztem volna, hisz a derekán ültem. Nem tudtam, hogy hogy nyugtassam meg, így csak annyit tudtam tenni, hogy én is szorítottam a kezét.
- Sa..sajnálom. - a kunait hirtelen megforgattam Hidanban, mire Hidan felugrott, de nem engedtem, hogy a földtől eltávolodjon. Próbáltam leszorítani őt. Tépte a füvet fájdalmában, szemét erősen behunyta, száját próbálta nem kinyitni, hogy az üvöltés ne jöjjön ki. Kezemet még mindig szorította, ahogy én is az övét. Mozgolódott alattam. Hol fel-alá, hol jobbra-balra. Ennek ellenére nem engedtem neki, hogy a földtől eltávolodjon, hisz a testének egyenesnek kell maradnia. Hiába olyan ember, ezt a fájdalmat még ő sem tudja élvezni.
Ahhoz, hogy tényleg megtudjam gyógyítani, még egyszer megkellet forgatnom benne a kunait. Hidannal itt szakadt el minden fájdalom. A kezemet addig szorította, míg már nem éreztem. A földet öklével verte, s száját üvöltésre nyitotta, de nem üvöltött mindössze egy aprócska dolgot súgott nekem mérhetetlenül fájdalmasan.
- Kérlek...legyen már vége...
Ebben a pillanatban, hirtelen kirántottam a kunait Hidanból, mire akkorát ordított, hogy a fülem belefájdult. Elhajította a kunait. Nem csak Hidan, de én is eléggé leizzadtam a gyógyítás során.
Nem szóltam semmit, csak véglegesen befejeztem a gyógyítást azzal, hogy rátettem a kezem gyengéden a sebére. Még látszott neki, és majd be is kell kötni, de most egyenlőre ez is megteszi.
Hidan elengedte a kezem. Lila volt az egész.
- Ügyes voltál. - néztem rá, miközben ő az eget nézte lihegve.
Hidan lassan felült, holott én még mindig rajta ültem. Annyira lefáradtam, hogy esélyem se volt kitérni Hidan hirtelen mozdulata elől. Sikeresen belekerültem Hidan ölébe. Ő kapkodta a levegőt, miközben én izzadt testéhez simultam.
- Jól...vagy..? - néztem bíbor szemeibe.
- Voltam jobban is. - nevetett fájdalmasan, mire megrezzent, ugyanis szorult a hasa.
- Ne csinál semmi hirtelen mozdulatot ha lehet.. - szóltam rá.
- Nagu... - lett komoly hirtelen, s egyben ezzel terelte is a témát - Köszönöm. - nézett rám fáradtan.
Hidan megköszönt valamit..mi az isten..
- Hidan... - szóltam halkan.
Ő ekkor a maradék erejéből a hónom alá nyúlt, majd maga elé tett engem.
- Miért..miért mentettél meg...? - tereltem ezúttal én a témát.
- Emlékszel amikor a másik rejtekhelyen voltunk? - kezdett bele.
- Mikor megtámadtak engem. Igen.
- És arra amikor Itachi a Mangekyou Sharingant használta rajtam?
- Igen, miért? - vettem mély levegőt.
- Akkor..Itachi a szüleim halálát játszotta le nekem...
- Mi..? - néztem rá meglepetten.
- Borzasztó volt végignézni ahogy újra elveszítem őket..de Itachinak ez se volt elég..nemhogy a szüleim halálát nem bírtam, de még a te halálodat is levetítette nekem... - mondta Hidan halkan.
Nem tudtam, hogy mit mondjak. Őszintén szólva lesokkoltam, hogy Hidan ennyire kiakadt halálomon.
Pár percnyi csend telepedett ránk, majd bátorságot vettem, s megszólaltam.
- Hidan te ér-
- Végre megvagytok! - csoszogott be Deidara fáradtan.
- Szóval mégse haltál meg. - incselkedett Hidan.
- Nem arról van szó. Hm. Narutoék megléptek a kapitányukkal együtt.
Yamato eltűnt? Nem is vettem észre, hogy mikor vagy hogyan..
- De várjunk...itt meg mi történt? Hm. - nézett ránk kérdően Deidara.
- Semmi...különös. - állt remegve lábra Hidan.
- Szerintem menjünk inkább haza. Hidant el kéne még otthon látnom.
Deidara nem szólt semmit, csak segített nekem Hidant lábra állítani. Mind a ketten belém kapaszkodtak, majd hazavittem őket. Tudtam, hogy Obito már otthon van.
De mégis...mi lesz most Yamatoval...és Hidan miért volt ennyire összetörve a halálom miatt..? Mi történik Hidannal...? De legfőképp...mi történik Hidan és köztem..?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése